Amikor te vagy a kisördög a válladon

Érezted már azt a belső nyomást valaha, hogy nem akarod, hogy valami “majd” megtörténjen, valahol “majd” tarts, mert te ezt most akarod? Hogy van egy kép előtted arról, hogy hol akarsz lenni a jövőben, hogy mit akarsz elérni, minek az eredményét akarod látni.. De te már most ott akarsz lenni, legszívesebben csak ugornál egyet az időben, mert az, ahol most vagy, nem jó vagy nem kielégítő számodra? Ezáltal nem tudod igazán élvezni a folyamatot és ami a legrosszabb: nem tudsz a jelenben lenni, nem tudod megélni azt.
A jó hír az, hogy: ezzel nem vagy egyedül.
A rossz pedig az, hogy: ez ellen bizony tennünk kell. Mégpedig gyorsan.

Az is lehet, hogy aggódsz a jövő miatt, mert bizonytalan és te úgy érzed, hogy már most mindent tudnod kell, mert olykor egy irányításmániás őrült vagy (üdv a csapatban), aki nem tudja, mit kezdjen a helyzettel, ha valami éppen nem úgy megy, ahogy szeretné vagy ahogy azt tervezte.

Azt hiszem, hatalmas nyomás van rajtunk mindenfelől, hogy bizonyítsunk, hogy tudjuk, mit akarunk; hogy konkrét elképzelésünk legyen mindenről, hogy tudjuk hol és mit akarunk csinálni két, öt vagy épp tíz év múlva. Ettől pedig könnyű besokalni.

De fontos belátni, hogy az, ahogyan érzünk ezzel kapcsolatban, az elsősorban annak az eredménye, ahogyan mi látjuk a helyzetet/magunkat, nem pedig annak a megnyilvánulása, amit mások mondanak nekünk vagy éreztetnek velünk.

Nem biztos, hogy mindenkinél ez a helyzet, de amikor én leástam magam a probléma mélyére (és nem is kellett nagyon mélyre mennem, csak egy kicsit megvizsgálnom és kérdőre vonnom saját magam), azt találtam, hogy én vagyok saját magam legnagyobb szekálója. Hogy én vagyok az az utálatos kisördög a vállamon, aki nem képes abbahagyni az élő közvetítést a Negativitás Olimpiáról. Nem is csodálom, hisz van miről közvetíteni, a versenyszámok egészen sokszínűek: ott van a Miért-Nem, a Nem-Elég-Jó, a Mi-Lesz-Ha, a Már-Tudnod-Kéne és sok más.

pexels-photo-89820

Igen, néha te vagy a kisördög, aki a legtöbb nyomást helyezi rád. Akinek a legtöbb elvárása van veled szemben. Ez pedig nem igazán azt sugallja, hogy békében élünk saját magunkkal.. Gondolj bele, mással is így viselkedsz? Én nem. És ott bizony valami nincs rendben, amikor saját magunkkal rosszabbul bánunk, mint másokkal. Amikor magunkkal sokkal keményebbek és durvábbak vagyunk.

Néha csak le kell lassítanunk. Időt adni magunknak. Tedd meg azt a szívességet magadnak, hogy adsz magadnak elég időt, hogy kitaláld, mit akarsz, hogyan akarod és mikor akarod. Nem hasonlíthatod magad máshoz: hogy másnak mi mennyi időbe telt, hogy ő hol van és te hol, mert mindannyian a saját, személyre szabott óránk szerint haladunk.

Szóval engedd meg magadnak, hogy a saját tempódban haladj.

Bízz az univerzum időzítésében.

Fogadd el, hogy ha valami még nem történik, az okkal van: talán még van mit tanulnod, fejlődnöd ebben a fejezetben ahhoz, hogy kezdhesd a következőt. Talán még valami sokkal fontosabb vár rád az oda vezető folyamat, út során.

Ez nem egy verseny. Szóval ne versenyezz a saját elképzeléseiddel. Sokszor ugyanis többet ártasz ezzel magadnak, mint gondolnád..

De elsősorban: vedd észre, hogy néha te magad vagy az idegesítő kisördög a válladon.

Embrace-the-unknown-and-let-life-surprise-you_The-Red-Fairy-Project

#helyzetjelentés: Az érzelmi hullámvasút

A januárommal kapcsolatban elég vegyes érzéseim vannak. Egyrészt ez volt az a hónap, amikor egy álomkirándulás részese voltam, másrészt hamar vissza kellett zökkennem a nem mindig rózsás valóságba. Már az utazást megelőző időszak érzelmileg elég intenzív és vegyes volt, írtam is a félelmeimről. (És talán nem is voltak teljesen alaptalanok, tekintetbe véve, hogy rá egy hétre történt a Louvre-s eset.)

Ez volt az egyik stressz-faktor, a másik (és nagyobb) pedig az, hogy bár nagyon alapos egyetem-keresésben voltam, mégsem találtam olyan mesterképzést, ami megfelelt volna annak, amit tanulni szeretnék (vagy pedig nem feleltem meg a követelményeknek). Szóval a suli-váltás témát pihentethetem – ez pedig eléggé rányomta a bélyegét a hangulatomra.

pexels-photo-190976

A párizsi hétvége természetesen nagyon feldobott, és miután hazaértem, lélekben még mindig kicsit ott voltam. De nem ringatózhattam soká a párizsi utóhatás fellegében, ugyanis az itthoni (sokszor) rideg valóság gyorsan visszazökkentett a már megszokott üzemmódba (bár úgy tűnik, én sosem leszek képes megszokni ezt..). Hétfőn jöttünk haza (Párizs-Debrecen-Tornalja-Gesztete), majd kedden már utaztam is Nyitrára, mert szerdán még volt egy vizsgám. És a dolog, ami annyira hidegzuhanyként ért, az a jó öreg szlovák mentalitás (= legyünk ok nélkül bunkók, mert mi így csináljuk. A kedvesség luxus.) Idáig nem tudtam, hogy létezhet olyan, hogy az emberlányát otthon, a saját hazájában éri kultúrsokk, de most már tudom, hogy lehetséges. Elég volt néhány napot külföldön tölteni, ahol mindenki kedves és segítőkész, majd visszajönni ide. Pedig én nagyon nem szeretem bekategorizálni az embereket vagy a nemzeteket, nem szeretem a sztereotípiákat, nem ítélek azok alapján. Ha eddig valami hasonló történt (és már volt egy pár..), akkor mindig azzal magyaráztam, hogy az adott személlyel van a baj. Teljesen mostanáig. Most láttam igazán élesen a különbséget. És be kell ismernem (amit mások már rég mondanak nekem, csak én nem akartam elismerni, hogy igaz), hogy itt, ebben az országban márpedig az emberek nagy része ilyen. Végsősoron nem lő nagyon mellé a róluk alkotott szterotípia sem..

Itt sokaknak menő (és ami a legszomorúbb, megfelelő) a saját kis négyzetméteres mentális dobozukban élni és abból a szögből látni mindent. Itt menő ok nélkül bunkónak lenni. Ha rossz napjuk van, nekik jó, ha beszólnak másnak. Itt menő az idegenekről gondolkodás nélkül rosszat feltételezni. Itt menő nem gondolkodni, és helyette csak erős szavakat szórni.

Mielőtt azt feltételeznétek, hogy én vagyok túl naív, nem, nem most jöttem le a falvédőről, nem élek illúziókban. Én is tapasztaltam már jót és rosszat is, sokféle köntösben – nem is várom én azt, hogy mindenki olyan legyen, mint én, hogy mindenkiben annyi érzés és empátia legyen, mint bennem, de még mindig meg tudok botránkozni mások érzéktelenségén és a módon, ahogyan másokkal bánnak. Egy idő után az ember ezen képes átsiklani különösebb gondolkodás vagy sértődés nélkül, de vannak napok, amikor kifejezetten érzékeny vagyok mások rosszindulatára. 

Nagyon röviden ez történt: miután leszálltam a buszról, a csomagtartónál szóltam a sofőrnek, hogy melyik az én bőröndöm. Mire ő totál kiakadt, merthogy én nem fizettem a bőröndért. Valóban nem, ugyanis nem mondta, hogy kell. Végülis csak 3 éve utazom oda-vissza ezen a vonalon, és eddig még mindig mondta a sofőr, hogy ha kellett fizetni pluszban a bőröndért is, ugyanis nem mindegyik buszon kell, az adott társaságtól függ. Persze ő meg sem hallgatott, csak mondta az eszméletlen-kedves monológját. Még felejánlottam azt is, hogy ott kifizetem (kemény 1 euróról volt szó!), de azt már dacosan elutasította. Egy kis illusztráció, hogy mi a különbség a probléma-fókuszált és a megoldás-fókuszált személy között.. vajon melyikünk melyik? 🙂 Persze a bőröndöt már magamnak kellett kivenni. Abban többnyire nem segítenek ezek az extrakedves buszsofőrök. Mégha látják is, hogy az majdnem akkora, mint én. Szóval, azt hiszem ilyen a tipikus Welcome to Slovakia-féle fogadtatás. Semmi új a nap alatt.

c9e85c8859cd909b74d6567b4b4fd59b

Az érzelmi hullámvasút nem állt meg január végével. A barátom újra munkát kapott külföldön (München), ami azt jelenti, hogy most megint távkapcsolat üzemmódba kapcsolunk. Ez érzelmileg azért volt meredek, mert egy nappal előtte hívták, hogy másnap már mennie kell. De így megy ez. Pedig már nincs ebben semmi új. Tudom, hogy ezelőtt is nagyon jól bírtuk, jól megoldottuk, de erre azt hiszem sosem lehet igazán felkészülni.. Nem fogom szépíteni, a távkapcsolat nem egyszerű. Persze a pozitív oldala a dolognak (mert igen, van ilyen is!), hogy az esetünkben hónapokról van szó, nem évekről. És 2-hetente találkozunk (minden 2. hétvégén kb. 6 órát vezet, hogy eljöjjön hozzám. Álompasi? Naná.) Nekem is van mire fókuszálnom, főleg most, hogy a beadandó munkámat kell írnom, itt a blog, intenzívebben akarok spanyolt tanulni, edzek, és még sok-sok más; így ezek a dolgok lekötik a figyelmem. És ami a legnagyobb bónusz, az az, hogy amikor 2 hét után találkozunk, az valami hihetetlenül jó érzés, a külön töltött idő csak erősebbé teszi a kapcsolatunkat, ahogy minket is. Megtanít sokkal jobban értékelni azt. Megtanít arra, hogy minden együtt töltött perc egy ajándék.

De mielőtt ez a life update nagyon negatív hangnemet venne, szeretném leszögezni, hogy közel sem volt ilyen borús ez a hónap, csak ezeket esett jól kiírni magamból (a naplómon kívül ide is). Természetesen a jóból is bőven kijutott, hiszen ott volt a:

  • párizsi út
  • mamám betöltötte a 97. életévét
  • először próbáltam ki a jégkorcsolyázást
  • a hónap nagy részében Tibivel lehettem
  • voltunk wellnessben
  • voltunk szánkózni (nem nőttünk még fel teljesen, és nem is akarunk)

i-still-get-very-high-and-very-low-in-life-daily-but-ive-finally-accepted-the-fact-that-sensitive-is-just-how-i-was-made-that-i-dont-have-to-hide-it-and-i-dont-have-to-fix-it

 

Nektek is volt már hasonló kellemetlen tapasztalatotok, mint a fent leírtak? Akár itt Szlovákiában, akár Mo-n, vagy külföldön. Ha igen, osszátok meg kommentben, kíváncsi vagyok rá!

Új év előtt: engedd el

Az év végi  reflektálás egy elég kontroverzális dolog (csak úgy, mint az újévi fogadalmak): míg jó és hasznos átértékelni, elengedni és összegezni, addig destruktív lehet magunkat szidni amiatt, hogy mit nem vittünk véghez és mennyi minden maradt csak egy leírt pont az év eleji listán.

Én most igazából várom ezt a “rituálét”, ugyanis 2016 egy jó év volt számomra. És bár maradt papíron ragadt terv/ígéret/fogadalom (nevezzük, ahogy akarjuk), sok mindenben elindultam és továbbra is jó úton haladok – tehát a hozzáállás változtatás bevált.

pexels-photo-257909

Az egyik legfontosabb mentális gyakorlat év végével az elengedés, ami kétségkívül a legnehezebb is. Elengedni azokat a dolgokat, amik nem szolgálnak minket – toxikus embereket, akik nem tartoznak az életünkbe; a hamis ideákat, amiket képeztünk róluk; nem sikerült projekteket; hibákat, amiket még nem tudtunk megbocsátani magunknak; rossz emlékeket és élményeket és mindent, ami idén felzaklatta a lelkünket (pl. globális szinten az amerikai választások, az európai támadások, és minden más személyes vagy globális szinten szív- és lélekfacsaró dolgot).

Természetesen, ezek a dolgok nem limitáltak az év végére, de számomra a január valahogy asszociációban van a tiszta lappal, a letisztultsággal, az új lendülettel, az újrafogalmazással és újratervezéssel. És ez egy nagyon izgalmas időszak, ha a megfelelő lencsék mögül nézzük (bár kétségkívül lehet stresszes is, ha sötétebb lencséket választok). Van pár ajtó, amit be szeretnék zárni, hiszen csak így nyithatok ki újakat.

capture-d%c2%b9ecran-2014-10-02-a-17-02-04

 

Ma találtam egy kifejezést, ami nagyon megtetszett: érzelmi televízió. Megtetszett, mert nagyon jól tudom, milyen káros ez a fajta tévé is. Ez az a program, amit újra és újra lejátszol a fejedben – ami azt mutatja, hogy mennyire elszúrtál valamit, hogy hogyan alakulhattak volna máshogy bizonyos dolgok, hogy mennyien jobbak nálad és mennyi mindenben. Ez az az ördögi hang a fejedben, amihez még kép is van.

Legyen ez egy szívesség, amit magunknak teszünk az év végével: ne kapcsoljuk be az érzelmi TV “Mi volt szívás 2016-ban” című adását. Ne mérgezzük ezzel az érzelmi, lelki csatornáinkat. Ennek az évadnak lassan vége.. inkább gondolkozzunk a következő forgatókönyvén. Vagy kapcsoljunk inkább arra az adásra, hogy “Mi volt jó 2016-ban”. Nálam ebben a műsorban a főhősnő egy új ismeretséggel kezdi az évet, amelyből végül egy külön romantikus (nem csöpögős!) film keletkezik. Továbbá főhősnőnk jobban fejleszti magát, sokat tanul, blog posztokat gyárt, ezek pedig boldoggá teszik. Többen dicsérik az írásait, ami mégboldogabbá teszi. Rájön, hogy nem számíthat mindenkire, és arra is, hogy ez nem számít, mert akik igazán számítanak, azok mellette vannak és támogatják. Szülinapját az egyik szeretett zenekara koncertjén ünnepelheti. Hibázik és tanul. Ott tombol az Iron Maiden koncertjén a barátaival, Zadarban kergeti a naplementét, Horvátországban elveszít pár dolgot és nyer ezer jó élményt és sztorit. Belekóstol a távkapcsolatba – rájön, hogy ha ketten akarják, minden legyőzhető. Egy sulis drámafesztiválon Hermione bőrébe bújhat és újra átélheti a gyerekkor varázsát. És végül.. a számára legfontosabbakkal töltheti az év egyik legszebb időszakát. Ez nem minden, de ezek azok a dolgok, amik gondolkodás nélkül megjelennek előttem, ha a mögöttem levő évre gondolok.

Ezúttal is nagyon boldog, békés karácsonyt kívánok minden Olvasómnak! Ti vagytok az egyik legjobb ajándék! 🙂

pexels-photo-263877

Az elfogadás művészete

— Ragyogás-faktor —

Vannak olyan emberek az életünkben, akik nem veszik észre az értékünket, sőt, sokszor még a rosszat is beléd képzelik – azt, ami minden, csak nem te. Azok, akik megelégednek egy darabka ismeretével belőled ahhoz, hogy egész képet alkossanak rólad, azok nem tartoznak az életedbe. Ezek az emberek csak árnyékok, akiknek a saját sötét szemüvegüktől lehetőségük sincs észrevenni a fényedet. A fény képes áttörni a sötétségen. Ha a sötétséghez hozzáadsz még egy sötétséget (metaforikusan), az egyforma lesz. Viszont ha fényt adsz a fényhez, az csak még erőteljesebben fog ragyogni: valami nagyobbá, szebbé, teljesebbé fejlődik. Ajánlom, hogy csak az utóbbi típusú emberekkel vedd körbe magad. Azokkal, akiknek az a célja, hogy meglásd, mennyivel több van még benned, nem pedig azokkal, akik azt szeretnék, hogy abban is kételkedj, amid van. Légy választékos, szelektálj. 

img_5918

— Energiavámpírok —

Néha azok szívják el a fényünket, akik nagyon közel állnak hozzánk – tőlük óvakodj a legjobban. Sokszor azok, akikbe a legtöbb (érzelmi/szellemi) energiát fekteted, úgy tűnnek el az életedből, mint a reggeli köd. Hirtelen, mindenféle bejelentés nélkül. Vagy pont azért vannak csak veled, hogy jól lecsapolják ezt a kiapadhatatlannak tűnő energiaforrást.

Túl sok energiát konzumál, ha olyasvalakire szánjuk azt, aki nem értékeli, és még csak a tizedét sem adja vissza a beleinvesztált energiának. Bár fontos nekünk az illető, mindez óriási pocsékolás. Elpocsékoljuk az időnket, az energiánkat, a gondolatainkat.. valakire, aki mindebből rengeteget spórol velünk, sőt, még jól fel is tankol belőle.

— A láthatatlan energia-cső —

Képzelj el egy láthatatlan csövet. Ez a cső minden ember között létezik, akik valamilyen módon kapcsolatban állnak egymással, vagy valamikor kapcsolatban álltak. Ahol harmónia van és megértés, bizalom és törődés, legyen szó barátságról, vagy többről – ott a cső hasznunkra van. Valójában egy eszköz, amin keresztül átjuttassuk mindazt a szeretetet, amit táplálunk a másik iránt. És ha ez kölcsönös, akkor megvan az egyensúly, a cső egy súlytalan, láthatatlan szerkezet, ami folyamatosan táplálja mind a lelket, mind a testet. Ilyenkor nem súly, sokkal inkább áldás. De amikor egy kapcsolat egyoldalú, vagy idővel azzá válik, akkor hirtelen elveszik az egyensúly, mert a cső egyik vége egyre súlyosabb, míg a másik könnyebb, mint valaha. Mi továbbra is ugyanúgy adunk, viszont egyre kevesebbet kapunk, míg végül semmit. Így az üresség súlya valósággal lehúzza a mi részünket, mivel nem kap semmit. A másik viszont csak szívja magába az energiánkat, és minden jót, amit képesek vagyunk adni neki. Az elején észre sem vesszük, pedig a másik részéről ez teljesen tudatos cselekvés. De adunk még egy esélyt, mert fontosak nekünk, hogy aztán rájöjjünk, hogy teljesen lecsapoltak, és már nincs mit adnunk. Nem marad semmi, csak a keserű íz, mert csalódtunk olyasvalakiben, akire sosem számítottunk volna, valakiben, aki nagyon közel állt hozzánk. De fáj vagy nem, el kell ismernünk, hogy ez így értelmetlen.. ez nem barátság/szerelem többé. Csak azt hisszük, hogy az, mert azt akarjuk, mert a gondolatainkban az. Nehéz elhinni, hogy az vált zöldszemű szörnnyé, akit mindig úgy láttunk, mint egy gyémántot. Ragyogó és mérhetetlenül értékes. Időbe telik, mire rájövünk, hogy valójában mennyire csiszolatlan.. javíthatatlanul az. De ha ezt felismerjük, túl kell lépnünk rajta és idővel elengedni. És legközelebb talán már könnyebben felismerjük, hogy melyik valódi drágakő, és melyik csak fényes.

15-1-3

—  A legnagyobb áldás —

Látni fogsz olyan embereket, akikről minden lepereg, akik képesek mélyebb érzések nélkül élni, és te nem fogod érteni, hogy hogyan létezhet ilyen is, mikor téged majd szét vet a szeretet, az empátia, a megértés. Sokszor úgy fogod érezni, hogy az, hogy ilyen mélyen érzel, egy átok – mert látod, hogy azok, akikben nem nagy az érzelmi intelligencia, sokkal kevesebbet szenvednek. Talán nem is tudják, hogy mi az. De ez a legnagyobb áldás, különösen abban a világban, ahol veszélyes vezetők állnak nemzetek élén, ahol sok a szenvedés, ahol minden teljesen megváltozhat egy pillanat alatt – hiszem, hogy ott szüksége van a világnak a mélyen-érzőkre, a nagyszívűekre, az empátiára képesekre, a segítőkre; jobban, mint valaha.

 — Tudatos elfogadás —

Hatalmas erő rejlik abban, mikor képes vagy azt mondani, vagy csak gondolni, hogy:

  • nem értem (meg) a döntésedet, de elfogadom
  • nem értem a célját ennek a szenvedésnek/rossznak, de elfogadom
  • nem tudom, miért érdemlem azt, hogy összetörjék a szívem és/vagy játszanak az érzéseimmel, de elfogadom
  • nem értem, miért nem lehet az a személy az életemben, akit szeretnék, de elfogadom
  • stb.

mert az egy magasabb célt szolgál (akár most, akár a jövőben). Valamit, amit most még nem muszáj tudnod. Hagyd magad meglepni. Hagyd, hogy kinyíljon a szemed.

2ea7f912ced7070e57e21bcdc06f3881

 

Ültess virágot a szívembe

A kapcsolatok olyanok, mint a virágok. Amikor megismersz valakit, akkor elvetitek a közös virágotok magját. Ha innentől kezdve folyamatosan érdeklődtök egymás iránt, ha ápoljátok a kapcsolatot, akkor az, amit elültettetek szép lassan növekszik, fejlődik – megkapja az ehhez szükséges vizet. Talán addig nem is fogod fel, hogy milyen gyönyörű dolog van készülőben, amíg meg nem látod az első színes bimbókat a száron. Végül nagyságát, gyönyörűségét, vagy egyáltalán a létezését, valósságát csak akkor fogod fel, mikor már virágba borult. És akkor látod visszatekintve az egész folyamatot – hogy milyen csodálatos is az, hogy egy apró, szinte alig látható magból egy ilyen pompás színekben tündöklő, a lágy nyári szellőben szirmait büszkén rebegtető csoda lett. Már egy napot sem hagynál ki, hogy megöntözd – ugyanakkor tudod, hogy oda kell figyelned arra, hogy mértékkel tedd ezt is.

Amikor szerelmes vagy, az olyan, mint a virágzás. Csak akkor tudod, hogy valóban az vagy, amikor már kivirágzott a virág, amit közösen ültettetek. Tudatosan, vagy talán úgy, hogy fel sem fogtátok. Csak akkor tudod meghatározni a növekedés bizonyos pontjait, amikor már megkérdőjelezhetetlenül virágba borult a köztetek lévő kapocs. Akkor látod, hogy hogyan növekedett, fejlődött az egész lassan azzá, ami.

Sokszor a kapcsolatok kezdete nem egy konkrét dátumhoz, naphoz köthető. Szerintem sokszor ez egy rövidebbtől hosszabb időt magába foglaló intervallum – mint mikor elültetsz valamit, amiből akkor még semmit sem látsz, talán még egy jó ideig utána sem, csak mikor már kibújt a föld alól és megkövetelte, hogy lássák. Amikor meghozta a gyümölcsét. Azt, ami látható. Azt, ami csupán jelenlétével is táplálja a lelkedet.

large.gif
(forrás: Weheartit)

Negyedrészem

Vannak napok, amikor mintha nem is ugyanazzal a két lábbal állnék a földön, mint egyébként. Amikor mintha nem is ugyanazokkal a kíváncsi szemekkel nézném a világot, mint egyébként – vagy legalábbis sötétített üvegek mögül. Amikor mintha nem lennék egész, csak úgy egy negyedrészem. A többi háromnegyedmagam meg otthagytam reggel az ágyban, vagy talán még valamelyik fesztiválon. Ott, ahol kétszeresen is egész voltam. Ott bulizik még mindig a szenvedély, a határtalan kíváncsiság, a pörgés, s a csillogó szemek. Nélkülem.

Negyedrészemnek nincsennek nagy igényei, csak legyen egy jó könyv a kezében, mellyel kibújhat a külvilág vaskos bőre alól – bele ismeretlen emberekébe, távoli országokéba, a nagy kalandok dzsungelébe.

Negyedrészem máshová vágyik – nem tudja megélni a jelent. A madarak gyönge, dallamos ciripelését, a csendet, a nyugalmat, a toll kecses siklását a papíron, a gyertya mangóillatát, a szülei hangját, azt, hogy milyen csodálatos csak pusztán érzékelni ezeket a dolgokat. Érezni, mélyen belélegezni és csak addig bent tartani, amíg a pillanat el nem illan.

large (2).jpg
(forrás: Weheartit)

#tükörtartó: Amikor nincs több kérdésem

#tükörtartó

Az egyik leghasznosabb lecke, amit idáig tanultam, az az, hogy nem az számít igazán, hogy mi történik velünk, hogy milyen helyzetbe kerülünk, hanem hogy hogyan reagálunk azokra – a legigazságtalanabbnak tűnő, leglehetetlenebb, legőrültebb, legabszurdabb vagy éppen a leginkább lelket és szellemet próbáltató helyzetekre. Hogy ne harcoljak az ellen, amit nem tudok kontrollálni, ami felett nem bírok befolyással. Mert csak így tudok a jelenben élni – ott, ahol nincsennek gondok, aggodalmak, még gondolatok sem, csak a nyugodtság, a legbelsőbb béke.

Ezért amikor válaszúthoz érkezem, amikor egy fontos döntést kell meghoznom, amikor ezer okom lenne rá, hogy panaszolva feltegyem magamnak a kérdést, mely szerint “miért ismétlődnek ugyanazok a minták az életemben?”, inkább csak hallgatok. Befelé. Nem kérdezek, mert talán már rég rá is jöttem a válaszra: azért, mert nem vagy békében a belső világoddal. Azért, mert hagyod, hogy a gondolataid uralják az identitásod. Azért, mert keresed a logikát a dolgok mögött, holott már rég nem hiszel abban, hogy az igazán fontos dolgok bármiféle logikus magyarázaton alapszanak.

Csodálatos ez az állapot: amikor mindegy, hogy mi történik, én elfogadom azt. Szó sincs itt semmiféle passzivitásról. Minden erőmmel teszek azért, amiért tudok – de nem azért, amit erőltetnem kell, ami valami nálam hatalmasabb erő irányítása alatt van.

A hozzáállás a kulcs ahhoz, hogy a legtöbbet kihozzam mindenből. A hozzáállás a kulcs ahhoz, hogy egy látszólag rossz/reménytelen/bizarr/extrémgáz helyzeten 360 fokot fordítsak.

  • Idézet mára:

Azt hiszem, a legjelentősebb döntés, amit napról napra hozni tudok, az az általam megválasztott hozzáállás. Ez sokkal fontosabb, mint múltam, a taníttatásom, a gazdagságom, sikereim vagy kudarcaim, a hírnév vagy a fájdalom, hogy mások mit gondolnak, vagy mondanak rólam, a körülményeimről, a pozíciómról. A hozzáállás visz előre, vagy bénítja meg a fejlődésemet. Egyedül ez szítja a szenvedélyem, vagy ostromolja a reményem. (…)  Az élet 10%-a, ami veled történik, és 90%-a, ahogyan reagálsz a történésekre. 

– Charles Swindoll

Ez a 90 %-os szabály, amiről Marie Forleo is beszélt a MarieTV egyik epizódjában. Ez az idézet azért is olyan erőteljes, mert ha belegondolsz a történés osztva reakció egyenletébe, arányába, hihetetlen, hogy mennyire eltörpül az adott helyzet mivolta a mi hozzáállásunk mellett – az adja meg az egész helyzet minőségét. Wow. Lehet klisé-hangzású, tekintetbe véve, hogy ez egy olyan univerzális igazság, amit nagyon sok helyen hallhattok (és az is, ha az ember csak elolvassa, vagy belegondol, azt mondja ez milyen igaz, de valójában nem kezdi el alkalmazni is azt az életében), de én még mindig eldobom az agyam attól, hogy ezek az okosságok/szabályok milyen fantasztikusan működnek a valóságban.

A meditáció ebből a szempontból is egy nagyon hasznos és hatásos eszköz lehet (a millió többi szempont mellett) – én még csak most kezdtem, illetve most ismerkedem a meditálás művészetével, de azonnal beleszerettem. Az a napi 10 perc is nagyon megnyugtató.

Ezentúl, ha valamit elsőre nem tudok elfogadni, ha kétségeim vannak, belső harcaim, tudom, hogy nem kell egyebet tennem, csak 10 percre magamba figyelni, csendben lenni, érzékelni mindent magam körül, nem gondolkodni feleslegesen, csak egyszerűen érezni a saját légzésem ritmusát. A választ ugyan nem kapom meg ettől, de eltűnnek a kérdéseim. 

Lélegezd be a