5 podcast, amely inspirál és tanít

A legjobb dolog a podcastekben az, hogy szinte bárhol és bármikor hallgathatod őket. Ez a nagy előnye a videókkal, illetve az írott tartalmakkal szemben, hogy tanulhatsz és érdekes interjúkat, párbeszédeket hallgathatsz akár mosogatás, takarítás, utazás vagy várakozás közben is – így tartalmasan és gazdagan kitöltve az egyébként nem mindig kellemes tevékenységet. (Ezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy jobb, mint a vizuális vagy írott tartalom – nem, mindegyiknek megvan a maga helye, tökéletesen megférnek egymás mellett.) Én leggyakrabban buszon való utazás, illetve az arra való várakozás közben szoktam hallgatni őket. Íme az 5 jelenlegi kedvencem, melyeket ajánlok nektek is:

  1. Side Hustle School – ez az a podcast, amire azt mondtam, hogy: igen, most pont erre van szükségem. Chris Guillebeau naponta jelenkezik új epizódokkal, melyekben inspiráló (és  remek ötleteket adó) történeteket mesél személyekről, akik a nappali munkájuk mellett plusz jövedelemre tettek szert valamilyen mellék-projekttel, ami néhány esetben a fő vállalkozásukká is vált. Temérdek kreatív ötlet, nagyon inspiráló hallgatni. Tematikailag pedig szerintem elég egyedülálló ez a show – de itt volt az ideje egy ilyennek.
  2. Happier – Gretchen Rubin és testvére, Elizabeth Craft közös podcastjéről már írtam párszor, de még mindig ez az egyik abszolút kedvencem, amit mindig ugyanolyan jó hallgatni. Csakúgy mint Gretchen könyveiben, itt is a boldogság és a szokások a fő téma. Minden epizód ad valamilyen hasznos, alkalmazható trükköt, amelyek boldogabbá tehetik mindennapjainkat. Azonkívül ha csak szimplán egy intelligens, open-minded beszélgetésnek akarsz a fültanúja lenni, akkor neked (is) való.
  3. The Marie Forleo Podcast – Marie Forleo az egyik személyes nagy kedvencem, a MarieTV házigazdája. Ez a podcast lényegében a videók hanganyag változata, hogy abban az esetben is magadba tudd szívni a Marie-dózist, ha éppen nincs időd nézni a videókat. Nagyon széles témakörrel foglalkozik – személyes fejlődéstől kezdve marketingen keresztül egészen a spiritualitásig.
  4. Stuff You Should Know – ha imádsz állandóan új dolgokat tanulni a világról és a dolgok működéséről (érts ezalatt bármit, mindennel foglalkoznak a podcastben), ha a kíváncsiságod a hajtóerőd, mint nekem, akkor ezt neked találták ki. Érdekel, kik és mi alapján nevezték el a kontinenseket? Vagy hogy mit tartalmaznak a kozmetikumok és hogyan fejlődött a használatuk az idő során? Hogy miért érzünk nosztalgiát? Tanulni mindig jó. 🙂
  5. Travel Stories Podcast – ha imádsz utazni, akkor azért ajánlom, ha pedig jelenleg nem engedheted meg magadnak, hogy sokat utazz, akkor azért, mert ezekkel az utazós történetekkel egy kicsit megteheted (ha csak metaforikusan is, na.) Egy valami közös a történetekben: az utazás csodás dolog, de nem csak a pozitív oldalai miatt, hanem a negatív miatt is, azaz a kihívások, az olykor kellemetlen helyzetek miatt is, ugyanis azokból tanulunk a legtöbbet és azok formálnak minket a legjobban. Erről én is tudnék mesélni. És meséltem is.

coffee-tablet-headphones-work-163187

#travel: Egy hétvége Párizsban

Elég spontán dolog volt, amikor a barátommal november végén retúr repülőjegyet vettünk Párizsba, ugyanis nem terveztük, hogy ide megyünk, csak azt, hogy abba az európai városba megyünk, ahova jó áron találunk jegyeket. Akkor jött az ötlet, amikor megláttam, hogy a Ryanair-nél Black Friday van, ami egy egész hétig tartott. Kerestünk ott és egy másik oldalon is, de végül nem találtunk olyat, ami belefért volna egy low-budget utazás kereteibe. Így aztán letettünk róla, hogy majd máskor, ha találunk kedvezőbb ajánlatokat, elmegyünk..

De közben a mindent érzékelő univerzum nem tétlenkedett, minden bizonnyal elért hozzá az, hogy mennyire szeretnénk utazni (és hogy mennyire szeretnénk Párizsba utazni, ugyanis az ajánlatok átböngészése után a kör leszűkült Rómára, Velencére és Párizsra.. de engem leginkább Párizs vonzott, ugyanis Rómában és Velencében voltam kiskoromban, bár mivel ez már legalább 10 éve volt, nincsennek nagyon élénk emlékeim egyikről sem, de szerettem volna kihúzni mégegy helyet az utazási bakancslistámról). Hogy Coelho-t idézzem, ha valamit nagyon akarsz, az egész Mindenség összefog, hogy kívánságod megvalósítsd, és így is történt: pár nappal azután, hogy letettünk a dologról, mi fogadott elsőként, ahogy megnyitottam a Facebookom? Utazómajom oldalán retúr repjegy Párizsba Debrecenből fantasztikus áron! (Be van állítva, hogy a bejegyzéseit elsőként jelenítse meg.) Pacsi Univerzum, szeretem az időzítésed.

Nem sokat gondolkodtunk, szinte egyből le is foglaltuk. Annyira jó érzés volt, nagyon izgatott voltam. Nehéz volt azonnal elhinnem, hogy igen, ez valóban megtörtént, hisz annyira spontán volt. Szállást is sikerült találnunk jó áron, ahonnan metróval minden könnyen megközelíthető volt. Őszintén, egy kicsit aggódtam a szállás miatt, nem tudtam mire számítsak majd, mert a recenziók nagyon vegyesek voltak. Voltak, akik kifejezetten rossz dolgokat írtak (pl. a hely tisztaságával kapcsolatban), de úgy voltam vele, hogy csak pár napra megyünk, oda meg gyakorlatilag csak aludni, szóval annak megfelel.. Végül nagyon kellemes csalódás volt, kifogástalan volt a szoba és a személyzet is kedves volt.

Be kell vallanom, hogy az utazást megelőző pár hétben elég nyugtalan voltam, és egy kicsit talán féltem is.. Ugyanis amikor elújságoltam a hírt másoknak a családban, többeknek az volt a reakciója, hogy: ez most elég veszélyes, tekintve a bevándorló helyzetet és a támadásokat. Így ahelyett, hogy osztoztak volna az örömömben, inkább aggódó pillantásokat kaptam. És ez az aggódás normális, én is félteném a szeretteimet hasonló helyzetben. A berlini merénylet azután történt, hogy lefoglaltuk az utat, és őszintén, ez a szörnyűség a szeretteim szóvátett aggódásával hatványozva elindított bennem valami mély, tudalatti, ösztönös félelmet. Rosszakat álmodtam. Nevessetek ki, de tényleg olyan rosszul éreztem magam, hogy buta megerősítéseket kerestem, hogy Párizs márpedig nem veszélyes. (Mert teoretikusan veszély bárhol felléphet, a legkülönbözőbb formákban, itthon is, ugyanúgy mint máshol.) Buta megerősítések alatt azt értem, hogy jó öreg barátunkhoz, Google-hoz fordultam válaszért (igen, szerintem is nevetséges 😀 ) – csak elkezdtem írni a keresőbe, hogy is it safe to travel to, és be sem kellett fejeznem, mert az első találat, amit automatikusan kidobott, az paris volt.. Imádlak Google, olyan jófej vagy. Jó, ez nem volt valami biztató. Aztán még megnéztem egy statisztikát is, amely szerint Franciaország az egyik legveszélyesebb európai ország a terrortámadások szempontjából. Ööö, azt hiszem, itt csuktam be a laptopot.

De aztán gondolkodtam. Az utazás (legyen szó csak pár napról is) mindig egy kis kihívás. És egy dolgot tudok biztosan: hogy nem utazhatsz félelemmel. Ha félelemmel indulsz el, akkor egyáltalán nincs is értelme elindulni. Egyedül bátorsággal érdemes utazni, kíváncsisággal és bizalommal. Bizalommal a dolgok rendjében, az univerzum támogatásában, hogy jó dolgok fognak történni. Hogy azért indulsz el, hogy több legyél és gazdagabb – élményekkel, emlékekkel, kalandokkal.

Mivel csak 2 és fél napunk volt Párizsban, a hétvége szinte minden pontját megterveztük előre. Hogy mikor mit nézünk meg, melyik étterembe megyünk el, hova hogy jutunk el. Pár alap francia frázist is megtanultam, nagyon tetszik a nyelv. (Rajta van az idegen nyelvek, amiket meg akarok tanulni bakancslistámon. Csak ne lenne a kiejtésben annyi r, amit nem tudok kimondani.)

1. nap: Péntek 

Mivel a gépünk reggel 7:15-kor indult, már hajnali 2-kor keltünk, hogy 3-kor eltudjunk indulni Debrecenbe, ahova kb. 3 óra az út autóval. A barátom apukája vitt minket, illetve jött is értünk. Nagyon izgatott voltam a repülés miatt is, bár már nem először repültem, de az utolsó alkalom évekkel ezelőtt volt. Az maradt meg bennem, hogy amikor Bulgáriába repültünk, nagyon lehetett érezni a fel-, illetve leszállást, valósággal bukkantunk egyet, mikor földet értünk. Most viszont olyan sima volt az egész, alig lehetett érezni, hogy a gép elhagyta a földet, vagy hogy földet ért. A WizzAir-rel utaztunk, ahol egy kisebb kézipoggyászt lehet csak felvinni ingyen. Meglepetésemre sikerült beférnem egy hátizsákba – semmi felesleges cucc, csak azt vittem, amire biztos szükségem lesz.

A repülőn jót szórakoztunk két nőn, akik úgy gondolták, hogy buli repülőgépen berúgni. A stewardess két üveget is elvett tőlük.. 😀 Miután leszálltunk, az egyikük – miközben egyensúlyát kereste – sértődötten azt mondta, hogy haza vonattal megy. De persze nem így volt, viszontláttuk őket hétfő reggel is.

unnamed (5).jpg

10 körül megérkeztünk a Paris Beauvais reptérre, amely egy Tille nevezetű faluban helyezkedik el. Innen busszal mentünk Párizs belvárosába (Porte Maillot megállóig), onnan pedig metróval a szálláshoz. A metró jegyautomatájánál jó kis sor volt, ugyanis Porte Maillot az a megálló, ahol a busz kitesz mindenkit, aki a reptérről jön. A szállást könnyen megtaláltuk, bár nem  volt valami feltűnő. Miután letettük a táskánk, célba is vettük a Louvre-t.

Amint kiszálltunk a metróból és feljöttünk a felszínre, már a Louvre épületében is találtuk magunkat. Meglepett, hogy ez a része tulajdonképpen egy pláza: tele drága üzletekkel (ruhacikkek, Apple és hasonlók), illetve szuvenírboltokkal.

IMG_6507.JPG

16122780_1865357137011241_6884415813336432640_n

insta1

A normál belépő 15 euró, de az EU 26 év alatti lakosainak ingyen  van, szóval mi nem fizettünk, elég volt megmutatni a személyigazolványt (azaz az obcsianszkit felvidékiesen). Ezután belevetettük magunkat a hatalmas dózisú művészet sűrűjébe. Az egész múzeumot természetesen nem tudtuk megnézni, hiszen arra legalább egy egész nap kéne. De így is rengeteget láttunk, az olasz festményekkel kezdtük (a Mona Lisát meg sem néztük közelről, mert hosszú sor állt előtte, hogy mindenki csináljon egy-egy képet vele), majd megnéztük Afrika, Ázsia és Óceánia csodálatos örökségét, Egyiptomét, a francia festményeket, XIV. Lajos barokk berendezését és sok mást.

IMG_6530.JPG

IMG_6531.JPG

IMG_6545.JPG

IMG_6569.JPG

IMG_6582.JPG

16229341_827661970705187_6216506033251024896_n

img_6547

img_6588

Ami nagyon tetszett, hogy sokan járnak oda rajzolni és inspirálódni. Voltak csoportban meg egyedül is – széket vittek magukkal, leültek egy festmény elé és tanultak a múlt nagy művészeitől.

IMG_6589.JPG

IMG_6591.JPG

Gyönyörű volt, de annyira sok egyszerre, hogy egy idő után úgy éreztem, már csak nézem, de nem is látom igazán azt, ami előttem van. Teljesen estig voltunk, olyan 9 körül mehettünk vissza a szállásra.

IMG_6593.JPG

IMG_6592.JPG

2. nap: Szombat

Másnap az első célunk természetesen az Eiffel torony volt. Azért nem mentünk megnézni mindjárt pénteken, mert renoválták, amit pont 27-én fejeztek be. Online már sajnos nem tudtunk jegyet venni, de kb. 30-35 percet álltunk sorba, ami ahhoz képest, hogy a legnagyobb turistaszezonban mi van ott, még nem olyan vészes.

IMG_6611.JPG

Felmentünk a 2. emeletre, ahonnan ilyen kilátást élvezhettünk:

IMG_6613.JPG

Majd a tetejére is, ahol pedig ezt:

16465811_1802108950006845_8051834438885048320_n

IMG_6630.JPG

unnamed-4

Érdekesség: Gustav Eiffelnek a torony tetején volt egy kis irodája, ahova vendégeket is gyakran hívott kisebb összejövetelekre.

Lefelé menet kiszálltunk az első emeleten, ahol meglepetésemre még jégpálya is volt, melyen épp hokiztak.

IMG_6648.JPG

IMG_6651.JPG

Ahogy azt a képeken is láthatjátok, nem volt valami napos idő, viszont kellemes 8 fok lehetett, egyedül a magasban volt elég hideg. De aztán mintha csak a megrendelésünkre történt volna, miközben átgyalogoltunk a Trocadero térre, a nap is kisütött. 🙂

IMG_6693 - Copy (2).JPG

Na ez a látvány mindent megér.. 🙂

unnamed (1).jpg

Következő állomás a Diadalív volt, majd a Socre Coeur bazilika – ezt a három helyet jól össze lehet kötni, ugyanis a Diadalív az Eiffel torony és a bazilika közé esik.

16465217_563339253860311_7362729304431525888_n

16464106_1632399947054819_2671478656068485120_n

A barátomnak, Tibinek itt nagyobb látványosság volt a 8 sávos körforgalom, mint maga a Diadalív. 😀

img_6711

A legjobb dolog a bazilikában az az a néhány apáca volt, akik nem sokkal azután, hogy bementünk, kezdtek el az oltárnál énekelni, illetve valamiféle zsoltárt mondani (lehet, hogy nem az volt, de mindenesetre valami hasonló). Végighallgattuk őket, bár nem értettünk belőle semmit, de jó volt hallgatni egy kis franciát – nekem olyan lágy és dallamos volt a nyelv.

img_6738

img_6741

A bazilikától láttuk a kivilágított Eiffel tornyot, ami éjszaka minden kerek órában 5 percig csillog. Akkor tudtam, hogy még utolsó éjjel el kell oda mennünk és látni azt közelről is.

3. nap: Vasárnap

Utolsó nap a Notre Dame, a Pont Neuf és Montmarte volt térítéken.

img_6804

img_20170128_174341

A Notre Dame-ot akartuk először megnézni, de mivel elsőre az ellentétes irányba indultunk el, úgy döntöttünk, hogy szétnézünk arra egy kicsit. Sétáltunk a Szajna partján, majd hol lyukadtunk ki teljesen véletlenül? A Pont Neuf-nál, azaz a lakatos hídnál, amit meg sem néztem előre, hogy hol van, úgy voltunk vele, hogy ha marad idő rá, akkor még megkeressük azt is. De véletlenek nincsennek ugyebár. 🙂 Ez volt az egyik legjobb része a napnak, vettünk lakatot is egy árustól, majd feltettük a hídra.

img_6796

img_6795

img_6799

img_6840

img_6863

img_6905IMG_20170129_152036.jpg

img_6902

Montmarte nem nyújtotta azt, amit vártam tőle az alapján, amit olvastam róla. Nem tudom, hogy csak mi nem voltunk-e a megfelelő részén (Abbesses-nél szálltunk le, ami elvileg Montmarte szívében van), de nem volt semmi extra.. Mármint szép volt, mint ahogy egész Párizs a jellegzetes épületekkel, de nem az a művészettel és művészekkel teli negyed, amit vártam. Szóval itt nem voltunk olyan sokat, meg mivel már úgyis sötét volt, visszamentünk az Eiffel toronyhoz és itt zártuk a napot. A Trocadero téren zenészek hegedűltek, miközben megbabonázva gyönyörködtünk ebben a csodában és egymásban – nagyon hangulatos volt. Nem is tudtam volna ennél jobb módot (és legfőképpen helyet) elképzelni a hétvége zárására. 🙂

img_6946

Nagyon pozitív benyomást tett rám a város, ahogyan az emberek is: sok olyan sztereotípiát hallani, hogy a franciák nem kedvesek az angolul beszélőkkel, vagy hogy nem hajlandóak angolul beszélni, de én ennek teljesen az ellenkezőjét tapasztaltam, mindenki kedves és segítőkész volt. Még biztosan visszatérünk ide, de addig még sok más úticélt szeretnék kihúzni a listáról. 🙂

Álmodni és átélni

A héten az egyik órámon szólásokról/mondásokról volt szó, és az egyik, melyet még azelőtt nem hallottam, valahogy megakadt a tudatomban. Nagyon megtetszett és a nap jelentős részében még visszhangzott a fejemben: “The best advice is found on the pillow.” Azaz a legjobb tanácsot a párnádon találod – legalábbis így hangzana szóról szóra lefordítva, de természetesen – mint a legtöbb ilyen szólást – ezt sem lehet szó szerint fordítani. Sokan sokféleképpen értelmeztük ezt a szólást: nekem azonnal azt sugallta, hogy az álmaink  próbálnak üzenni nekünk a maguk misztikus módján, ezért érdemes odafigyelni rájuk. Mások az alvás fontosságát, pozitív hatását vélték benne felfedezni: azaz, ha szenvedünk egy döntés meghozatalával, aludjunk rá egyet és a választ megkapjuk reggelre. (Rákerestem, és valóban ez utóbbi a helyes értelmezése).

dreamcatcher-1030769_960_720.jpg

De maradjunk az álmoknál. Valószínűleg azért is rezonált velem ez a mondat annyira ezen a délelőtti órán, s jelentése számomra azért is volt egyértelmű, mert előző éjszaka egy olyan álmom volt, ami nagyon párhuzamban volt a valós életemmel, mintha csak a tudatalattim elnyomott apró zugainak kivetítése lett volna. És reggel még elég tisztán is emlékeztem rá, ami nálam – sajnos – elég ritka. Ilyenkor szokásom lejegyezni a még viszonylag élénk emlékfoszlányokat, mert azok aztán hipergyorsasággal fakulnak ki az emlékezetemből és tűnnek egyre távolibbnak, míg végül teljesen elvesznek a tudatom szemetesében.

Talán azért is interpretáltam a legnagyobb meggyőződéssel így a szólást, mert hiszem, hogy az álmaink üzenni akarnak nekünk valamit, valami fontosat. Fel akarják hívni a figyelmünket valamire vagy éppen azt mondják: legyél őszinte magaddal.

Ha az álmok jelentőségéről van szó, gyakran eszembe jut egy interjú és egy abban elhangzott történet, amit szeretek elmesélni másoknak is a témával kapcsolatban. A 30 Days of Genius széria egyik interjúalanya Elle Luna volt, akinél szintén szóba jött az álmok jelentősége. Számára annyira fontos, hogy emlékezzen az álmaira, hogy diktafont tart az ágya mellett, hogy még félálomban is megtudja azokat örökíteni. Majd később, visszahallgatja és leírja. Meggyőződése, hogy az álmokat a valós életben kell keresnünk. Erre a legjobb példa a saját élete, ugyanis néhány évvel ezelőtt volt egy hónapokig visszatérő álma, melyben egy szobában volt, melynek tiszta fehér falai voltak. Nem csinált mást, csak leült a szoba közepén a padlóra és a lehető legerőteljesebb békesség érzése töltötte el őt. És ennyi volt az egész álom. Amikor egy barátjának mesélt az álomról, az feltette azt a kérdést, ami aztán elindított egy csodás folyamatot. Így hangzott: eszedbe jutott már az, hogy az álmodat a való életben keresd? Így aztán elkezdte keresni a helyiséget különböző weboldalakon, melyeken kiadó apartmánokat lehetett keresni San Fransisco-ban. Majd egy nap, miközben az oldalt böngészte, megakadt a szeme valamin.. megtalálta. Pont úgy nézett ki, mint álmában. Hallgatott a megérzésére és két hét múlva be is költözött. Az első ott töltött estén bement a fehér falakkal övezett szobába, leült a padló közepére és várt. Várt arra az álmában tapasztalt érzésre. De békesség helyett elöntötte a pánik. Mégis mit csinálok itt? Mit tettem? kérdezte magától.

Hangosan is kimondta: Miért vagyok én itt? És ebben a pillanatban mintha magától a szobától jött volna a válasz: ideje festeni. Elle legnagyobb hobbija ugyanis a festészet volt, már gyerekkorától kezdve teljesen az egyetemig, ahol aztán valahogy más dolgokkal kezdett foglalkozni, a festésről pedig megfeledkezett. De ezután az eset után hatalmasabb energiával kezdett festeni, mint valaha – ott, a fehér falak között. Mivel a műveit megosztotta a szociális média felületeken is, nem sokkal később ajánlatot kapott, hogy a műveit kiállítsák egy galériában. És végül ott, a kiállított művei között érezte azt a leírhatatlan békességet, amit álmában.

i4g2IwmTcas2Q9BBSiCV_ellehirres.jpg

Elle műveit megtekinthetitek az Instagramján.

Keserédes nyaralás; műfaj: dráma

Expozíció:

A barátommal nyaralni mentünk augusztus utolsó hetében Horvátországba, pontosabban Pag szigetére. Minden idilli volt, a kezdeti erősen szeles idő is gyorsan átváltott tökéletes strandidőre. Az egész hetünk remekül alakult – csodás hely, kedves emberek, nappalok a parton, éjszakák a városban, naplemente Zadarban.

img_6184

 

Bonyodalom:

Szombaton, amikor másodszor látogattunk el a híres Zrće Beach-re (illetve utolsó strandos napunkon) azonban történt egy kis kellemetlenség. Még csak néhány órája lehettünk ott, a barátom, Tibi elment tornázni a strandon lévő kondiba kb. egy órára. Egyszercsak úgy gondoltam, hogy elmegyek megnézni őt, ugyanis a hely félig kinti volt. Átvágtam a kavicsos részen, majd miután ráléptem a járdára, alig tettem pár lépést, valaki nagy gyorsasággal elém vágott (elég nagy tömeg volt) és véletlenül a cipője sarkával jókorát belevágott a bal nagylábujjam tetejébe – akkorát, hogy feljött a körmöm nagy része, ami az ütés után teljesen elállt a bőrömtől. Egy pillanat töredéke volt az egész, én épp akkor léptem volna előre, az illető pedig hipergyorsasággal vágott elém: esélyem sem volt kivédeni ezt a kis “balesetet”. Könnyekkel küszködve visszabicegtem a holminkoz a parton (fájt és a puszta látvány is elég sokkoló volt). Nemsokára megérkezett Tibi és egy rövid tanakozás után fogtuk a holminkat (vagyis pontosabban csak ő), s indultunk is az autó felé. Úgy döntöttünk, hogy jobb lesz, ha majd csak otthon megyek orvoshoz vele, ugyanis kétségkívül azonnal levennék, akkor pedig egész biztosan meghiúsul a másnapi tervünk – túra a Plitvicei Nemzeti Parkba. Bár még így sem tudhattuk milyen állapotban lesz másnapra a lábam, de én nagyon eltökélt voltam, hogy márpedig oda mindenképpen megyünk. Az autónál bekötöztük a lábujjam, majd indultunk is vissza a szállásra. Még siránkoztam egy sort, hogy most miattam lőttek az aznapi programnak (bár nem mintha tehettem volna róla), de Tibi csak megnyugtatóan annyit mondott: “a problémák azért vannak, hogy megoldjuk őket”. Ha csak feleannyira automatikusan/a legnagyobb természeteséggel olyan pozitívan tudnék reagálni a kellemetlen helyzetekre, mint ő, rendkívül hálás lennék. De nálam ez még sok és kemény munkát igényel.

Csak ennél rosszabb ne történjen az utunk során, gondoltam magamban. Történt.

img_6122
Zrce Beach

Válság:

A szálláson olcsó helyi vodkával fertőtlenítettem a sebet, majd újra átkötöttük. Szerencsére gond nélkül tudtam járni, csak nyitott cipőn kívül mást nem tudtam felvenni, így szandálban vágtam neki a túrának is. A “körmös eset” után mintha valamiféle balszerencse követte volna minden lépésem. Kezdve attól, hogy elfelejtettem, hogy a másik pénztárcám is áttettem a táskámba, amit a túrára vittem magammal (volt egy kunás egy egy eurós, illetve egy forintos is, de ez mellékes), így a pénztártól visszaküldtem Tibit, hogy nézze meg az autóban (ami nem volt olyan közel) teljesen addig, hogy egyszer nem figyeltem a lábam elé miközben épp a földes-köves út szélén mentem, mire az egyik óvatlan lépésnél szétmállott a föld a lábam alatt, de Tibi gyorsan a kezem után kapott, így megtartott. Ekkor már határozottan veszélyesnek éreztem a jelenlétem saját magam és mások számára is. Még jó, hogy amikor két balkezem van, ő helyettesíti a jobbat. De a keserű finálé még mindig hátra volt.

IMG_6310.JPG

Már bejártuk/hajóztuk a park nagy részét, már nem volt olyan sok hátra, csak a nagy vízeséshez vezető út. Elvoltam varázsolva a természet gyönyörűségétől, a víz kristálytisztaságától és büszke voltam, hogy gond nélkül megtettem ezt a több órás túrát a frissen sérült lábujjam ellenére is. Rengeteg képet csináltunk útközben.

IMG_6250.JPG

Késleltetés:

Aztán megálltunk fényképeket csinálni egy apróbb vízesésnél is (vagy nevezzük inkább csak vízfolyamnak), ami az egyik nagy tóba torkollott. Tibi a kezében tartotta a mobilját, amivel épp fényképezett vagy csak fényképezni akart vagy is-is, már nem is tudom. Közben átölelt és közelebb hajoltunk egymáshoz. Hátradőtöttem a fejem, hogy ránézzek – ahh, milyen romantikus jelenet lett volna, nem? Igen, lett volna. De végül fatálisan végződött. A napszemüvegem – ami a fejemen volt – hirtelen leesett, ahogy hátra hajtottam a fejem. A pillanat töredéke alatt történt az egész. Reflexből odakaptam a szemüvegem után a kezemmel.. amivel véletlenül kiütöttem a mobilt a kezéből. Ami egyenesen.. a vízben landolt. És úszott el a kis átkozott vízeséssel, amiben tovább már nem láttam a szépet.

Volt már valaha olyan pillanat az életetekben, amikor mintha külső szemlélőként látnátok az esemény(eke)t, ami veletek történik? Mintha csak egy filmjelenetet látnátok slow motion-ben és csak 3 szó ismétlődik az agyadban, kizárva minden mást: Ez. Nem. Történik. Nem, nem, nem.

Kb. egy méterrel lejjebb csak bokáig érő víz volt, ahonnan egy kicsit nagyobb átkozott vízesés (még egy ideig nagy lesz az ellenérzésem a vízesésekkel kapcsolatban) áramlik a tóba. Tibi táskáját levetve gyorsan bement oda, hogy kitapogassa, hátha ott van még valahol. Én ekkor már patakokban zokogtam. (Egyébként nem sírok ilyen gyakran, a köröm esetében csak a fájdalom miatt, itt pedig nem tudtam máshogy reagálni – azaz a lehető legrosszabban.) Zokogtam, mert jaj-de-béna-vagyok, mert az-isten-szerelmére-ne-menj-be-kérlek, mert én meg a hülye lábujjam miatt nem mehettem be, csak tehetetlenül néztem őt, mert oda szinte az összes képünk a nyaralásról… (én csak egy keveset csináltam a fényképezőgépemmel, a nagyja viszont, és kb. az összes kép magunkról az ő mobiljával készült).

Közben  turisták jöttek-mentek és látványosságként nézték a fiút, aki a vízben ijedten keresgél valamit és a lányt, aki a víz szélén guggolva, arcát tenyerébe temetve zokog, mintha legalábbis valami életbevágóan fontosat vesztett volna el (ahogy anyum mondta, mikor kicsi voltam: “majd akkor sírj így, ha valakid meghal”). Kár, hogy a bölcs szavak nem segítenek a pillanatnyi sokkon és “veszteségen”. Lehet, hogy ez másnak nevetségesen hangzik, mondván csak egy mobil, de senkinek sem kívánom azt a megsemmisítő érzést, amikor (ha véletlenül is, de) ő okoz egy efféle esetet. A pocsékul éreztem magam elég gyenge kifejezés.

Szóval így nézett ki rövid, de annál kereserűbb plitvicei drámánk: Tibi kijön a vízből (“Menjünk”). Veroni bőg. Tibi: “Ez csak egy tárgy.” Veroni bőg. Tibi: erőltetetten rámosolyog, próbálja vigasztalni (még ő vigasztal engem!). Veroni mégjobban bőg.

IMG_6289.JPG

Megoldás:

Továbbmentünk. A gyönyörű hely hirtelen nemkívánatossá és komorrá vált. Már nem is tudtam élvezni a szépségét. És nem győztem csodálni, hogy ebben a pasiban mennyi lelki erő van, hogy képes rám mosolyogni és a dolgok jó oldalát nézni, mikor most úsztattam el egy számára értékes dolgot. De ő képes rá. Egy pillanatra sem zökkent ki (velem ellentétben), olyan tiszta fejjel reagált a helyzetre, hogy az számomra (akinek még van mit javítania a reakcióin – “az élet 10 %-a, ami történik velünk és 90 %-a az, ahogyan reagálunk rá”) szinte hihetetlen volt.

Néha belegondolok, hogy az emberek hogyan esnek szerelembe, hogy mi az a meghatározó pont, ahol valami átkattan és minden megváltozik.. Nem tudom, de annyit tudok, hogy ott, a nyár legrosszabb délutánján mégjobban beleszerettem, mint azelőtt. Ha mégis kéne valamiféle válasszal rendelkeznem a kérdésre, akkor íme: az emberekben a tettek képezik a legerősebb lángokat, érzéseket valaki iránt. Amikben egy szó nélkül benne van minden tiszta érzelem, ami lenyűgöz és gyengéd bámulatot ébreszt bennünk.

Az emberek csak úgy néztek rám: a lányra kisírt szemekkel és bekötött lábujjal. Estére, a túra végére lelkileg kimerültebbek voltunk, mint fizikailag. Mintha kifacsartak volna. De elálló körmök és úszó telefonok ide vagy oda – nagyon szerencsés vagyok.  És annyira hálás, hogy azt nem tudom eléggé kifejezni.

Ahogy mondani szokták: ez legyen a legrosszabb, ami történik velünk. És így van. Éppen ezért mégis több volt az édes, mint a kereserű ebben a nyaralásban. Bár egy dologban határozottan egyetértünk Tibivel: Plitvice gyönyörű hely, de egyikünk sem nagyon kívánkozik oda vissza. A közeljövőben semmiképpen sem.

Szerencsére most, majd 2 héttel az eset után már könnyű viccelődve beszélnünk minderről – és így olyan emlékeink vannak a nyaralásról, amikre még biztos jó sokáig emlékezni fogunk.

IMG_6342.JPG

A legnagyobb utazás-hack

A minap egy rendkívül érdekes dologról szereztem tudomást. Ezt a bejegyzést ajánlom figyelmébe minden utazónak, illetve utazni vágyónak.

Anyummal beszélgettünk az autóban úton hazafelé és egyszercsak az utazások kerültek szóba. Említettem neki, hogy nem is olyan régen találtam egy remek oldalt Facebook-on, ahol hihetetlenül olcsó, akciós utakat találhatnak annak követői. De mint később kiderült, szó sincs semmiféle akcióról. Mindössze hibáról. Óriási, fantasztikus hibákról.

Erre ő elmesélte, hogy aznap reggel hallott egy nagyon érdekes beszélgetést a Class FM Morning show-jában, ami az utóbbi időben a reggelek kísérője a konyhában. Egy fiatal srác volt Balázsék vendége, aki piszok olcsón, olykor szinte – szó szerint! – ingyen utazik. Később kiderült, hogy igazából ugyanarról beszéltünk: a nagyszerű oldal neve Utazómajom és ő van mögötte.

Mégis hogyan lehetséges ez?

Elsőre természetesen nagyon hihetetlenül hangzik az egész.

photo-1444771820225-000ebb5d7ac3.jpg

Hogyan találja meg az utakat?

A 27 éves Tóth Ákos informatikus és szoftverfejlesztőként dolgozik. Foglalkozása révén birtokolt tudása hozzájárul az olcsón utazás művészetéhez, ugyanis keresőrobotokat küld az utazási irodák oldalaira és a különböző utakat hirdető weboldalakra. Ha nagyon nagy eltérés van tegyük fel a tegnapi és az aznapi ár között egy-egy útra, akkor azokat a rendszer kilistázza.

Mi a teendő ilyenkor?

Ákos szerint ilyenkor nagyon gyorsan kell reagálni, ugyanis ha az adott légitársaság észreveszi, hogy pl. Budapestről hirtelen látványosan megnőtt a repülőjegyek száma valahová, akkor az természetesen gyanút kelt és igyekeznek minél előbb helyrehozni a problémát.

Mit tesznek ilyenkor a légitársaságok? 

Miután hibásan tüntették fel egy jegy árát és valaki megvette azt, akkor az esetek 85 %-ában honorálják ezt a jegyet – vagyis nincs semmiféle ráfizetés, annyiért utazunk, amennyiért megvettük a jegyet. Elképesztő, nem?

Persze az is előfordulhat, hogy a légitársaságnak szemet szúr a dolog és levélben értesítik az illetőt arról, hogy hiba történt a részükről, ahogyan arról is, hogy honorálják-e az utat vagy sem. Ez inkább akkor fordul elő, ha egyszerre sokan élnek az adott lehetőséggel. De ha csak néhány személy, akkor azzal többnyire nem foglalkoznak. Fellebbezni az előbbi esetben nem nagyon érdemes, hiszen NAPONTA vannak ilyen találatok.

De mégis hol hibáznak?

A leggyakoribb hiba (az esetek 95 %-ában) az, hogy lemarad az üzemanyagpótdíj, ami az ár jelentős részét képezi. A repjegyek árának nagy része ugyanis különféle adók, illetékek és az említett üzemanyagpótdíj – ezek nélkül a jegyek nagyon olcsóak lennének.

Egy másik hiba forrása az, ha a deviza átváltást rosszul csinálják, így mondjuk euró helyett forintot tüntetnek fel – így történhetett meg az is, hogy valaki 700 euró helyett 700 forintért (!!!) utazott San Fransisco-ba.

Ákos ezzel a módszerrel 4 év alatt összesen 104 repülőutat tudhat a háta mögött. Egy eset, amit kiemelt az volt, amikor Amerikába utazott 165 ezer forintért business class-on. A következő úticélja pedig Tanzánia, majd onnan Zanzibár.

Csekkoljátok az Utazómajom Facebook oldalát, amit Ákos naponta frissít jobbnál jobb (illetve hihetetlenebbnél hihetetlenebb) ajánlatokkal. Mellesleg az oldal rajongói tábora nagyon gyorsan növekszik: tegnap 105 ezernél tartott, mára ez a szám 2 ezerrel megugrott.

A teljes beszélgetést pedig meghallgathatjátok itt: http://bit.ly/2b6Ey6n

photo-1446160657592-4782fb76fb99.jpg

Képzeld el

Kedden, azaz június 7-én (azaz a szülinapomon, és a blog első szülinapján) az egyik kedvenc zenekarom, a Billy Talent koncertjén voltam a Budapest Parkban (kívánhattam volna ennél jobb szülinapi ajándékot?!). 

13401219_10207157839404506_850667241_n

A koncert előtt eszembe jutott a története annak, hogy hogyan is jutottam el életem első Billy Talent koncertjére. A mai napig egy emlékezetes eset, amire öröm emlékezni. Akkor – 3 éve – a VOLT fesztiválon játszottak. Én azon a héten egy művésztáborban voltam Zsámbékon, aminek pénteken lett vége. A koncert szintén péntek este volt, szóval alapból nem lett volna túl reális az, hogy oda eljussak valahogyan. Emlékszem, mennyit emlegettem néhány ott megismert barátomnak, hogy mennyire szerettem volna menni, illetve hogy mit meg nem adnék azért, hogy ott legyek a koncertjükön. Szerintem már idegesítően sokat beszéltem róla. Aztán egyik délután a szokásos próba közben (különböző kreatív tevékenységekben folytak foglalkozások 2-3 mentorral, én zenén voltam – minden délelőtt és délután zenéltünk, az volt a lényege, hogy a hét végére alkossunk valamit, amit majd a tábor utolsó estéjén előadunk közösen, csoportonként) kisebb szünetet tartottunk, mikor az egyik zenész mentorunk csak úgy mellékesen odavetette, hogy akinek kell VOLT vagy Sziget bérlet, annak tud szerezni ingyen. 

Nem hittem a fülemnek. De tényleg, szükségem volt néhány percre, hogy felfogjam. Ha visszagondolok erre a pillanatra, mindig az jut eszembe, hogy csodák igenis történnek, ha valamit nagyon erősen akarunk. Már ha ez minősíhető annak, de igen: nekem ez akkor egy kisebb csoda volt. 

13401148_10207157839484508_529955189_n

Sokszor és sokan alulértékelik, hogy mekkora erővel bír a vizuális képzelőerőnk, a gondolataink, az, ha valamit nagyon erősen, gyakran és élénken elképzelünk. Mondhatjátok, hogy csupán véletlen, de számomra egyáltalán nem az, vagy legalábbis nem ezt a kifejezést használom rá: ilyen egyszerű a vonzás törvénye. Nem mindig jön be, de amikor igen, akkor ilyen és hasonló hétköznapi (vagy talán pont nem hétköznapi?) csodák történnek. 

Így történt az, hogy 3 éve teljesen spontán heten elindultunk Sopronba egy 4 személyes sátorral. 

Így történt az, hogy még aznap életem egyik legjobb koncertjén voltam.

Így történt az, hogy megérkezéskor nem kellett sorba állnunk, hanem a VIP részlegnél a nevünk bediktálása után Guest feliratú karszalagot kaptunk.

Így történt az, hogy egy izgalmas kaland részesei lettünk.

És így történt az is, hogy beleszerettem ebbe a fesztiválba, ahová idén már harmadszor megyek. 

Szóval, ha egy leckét megőriztem ebből az esetből, az az, hogy: képzeld el. Hogy mi lehetne. Hogy mi lehetnél. Vagy éppen hol lehetnél. Hisz az egyik leghatalmasabb eszköz az álmaink megvalósításában a tulajdonunkban van. Csak meg kell tanulnunk okosan használni azt. 

UI.: amint azt a bejegyzés elején említettem, a Blackbird blog 1 éves lett a héten! Emlékszem, 1 éve a legelső bejegyzésben azt írtam, hogy legyen ez a blog egy utazás. Hogy kíváncsi vagyok merre visz, mit tanulhatok az út során és hogy hol kötök majd ki végül. Hogy remélem ad nektek és nekem is valamit ez az utazás. Nem tudom ti hogy vagytok vele, de nekem nagyon sokat adott. Ahogyan nagyon sokat is tanultam. Nem tudom, merre visz, de azt igen, hogy egy csodálatos út ez – egy olyan, amiről már nem térek le sosem. Mert ez az én utam. Ez az én közösségem. Köszönöm, hogy vagytok és részesei vagytok ennek a fantasztikus kalandnak! ♥  

Köszönöm!Thank you!