Storytelling

#hellójúlius: Gondolatok egy kórházi szobából

Amilyen jól kezdődött és zárult a júniusi hónapom, olyan rosszul kezdődött a júliusi.  Elsején, szombaton arra keltem reggel 5-kor, hogy a barátom szólt, hogy nem jól van. Már akkor magas láza volt, így szaladoztam neki vizes borogatásért, egy kis ételért, hogy tudjon bevenni fájdalomcsillapítót, teáért, stb. Ekkor persze még eszembe sem jutott, hogy ez valami komoly lehet, az meg pláne nem, hogy kb. 8 óra múlva nálam is kezdődik ugyanez. Tibinek nagyon rossz volt az állapota, szinte semmi sem segített lejjebb vinni a 39 fokos lázát.. Délelőtt orvost hívtunk hozzá, majd az meg is érkezett egy arrogáns öreg bácsika személyében, aki látszólag már kissé elfelejtette hogyan végezze szakmáját, ehelyett be nem állt a szája, bár enyhén szólva sok okosság nem hagyta el. Miután engem kicsit sem kedvesen kiküldött a szobából, Tibi anyukáját okosította ki mindenről – persze nem azért, mert azt kérte is tőle, csak valamilyen furcsa módon élvezte, hogy kellemetlenkedhet. Adott neki injekciót, majd szerencsére elment.

Később, délután 2 felé én is kezdtem rosszul érezni magam. Elég hirtelen jött: először csak enyhén rázott a hideg és gyengének éreztem magam, majd nem kellett sok és már bennem is tombolt a láz.. Én estére egy kicsit jobban lettem, a sokadik fájdalomcsillapító sikeresen kifejtette hatását. Ám mivel Tibinél csak rosszabbnak tűnt a helyzet, elautóztunk a készültségre, ahol mindketten infúziót kaptunk (ekkor már megint lázam volt nekem is). Rajtam segített az infúzió, sokkal jobban éreztem magam utána (értsd: kevésbé szarul), de Tibinek alig csökkent a láza és csak úgy szakadt róla a víz. Így őt innen egyenesen a kórházba szállították, míg engem – tekintettel arra, hogy nem volt olyan rossz az állapotom, mint neki – hazaküldtek, bár elég nyilvánvaló volt, hogy ugyanaz a bajunk (elsősorban ételmérgezésre vagy vírusra gondoltak).

Nos, nagy szívességet tett volna az orvos, ha már akkor beutal a kórházba engem is, talán sok szenvedéstől megkímélt volna, mert akkor még nem volt olyan rossz a helyzet. Vasárnap újra jelentkeztek a fájdalmak, a láz és a többi (ehm, nem hiszem, hogy szükséges ide leírnom). Ekkor még a barátoméknál voltam, nem tudtam semmit sem csinálni, csak feküdni. Délután jött értem apum, aki hazavitt, illetve hozott magával valakit, aki hazavezette a másik autót (amivel mentem), ugyanis nem voltam olyan állapotban, hogy képes legyek vezetni. Vagy egyáltalán bármi másra..

A legrosszabb csak otthon kezdődött. A legnagyobb gyomor és hasi fájdalmaim ekkor voltak, illetve még kedden. Ezen a két alkalmon olyan fájdalmat tapasztaltam, amit nem hiszem, hogy szavakba tudnék önteni. Maradjunk annál, hogy szörnyű-kínzó-soha-többet-nem-akarok-ilyet-féle fájdalom volt. Akkor már tudtam, hogy ezt én sem úszom meg kórház nélkül, de nem is érdekelt, csak rendbe akartam jönni. Este hívtuk a mentőket, elmondtuk, mi a helyzet; azt mondták, hogy menjünk be a készültségre autóval. Ám ekkor elkezdett hatni az antibiotikum, amit nem olyan sokkal előtte vettem be, így azt gondoltam, tudok majd aludni és bemegyünk reggel, ha még akkorra sem javul a helyzet. Ez HIBA volt. Nagybetűs hiba, mert talán pár óra erejéig hatott, azután pedig életem eddigi egyik legrosszabb éjszakáját éltem át, ha nem a legrosszabbat.. A másik nagy hiba, hogy nem költöttem fel apumat, hogy menjünk be. Így aztán reggel mentünk csak és már bepakolva mentem, mert elég egyértelmű volt, hogy be kell majd feküdnöm a kórházba. Egyenesen oda is mehettünk volna (Losonc), ugyanis az orvos azt írta fel, hogy ha rosszabbul leszek, akkor oda kell mennem, de mivel ez sokkal messzebb volt, mint a készültség (Rimaszombat), először oda mentünk, ugyanis akkor csak egyetlen egy vágya volt gondolkodásra is alig képes lényemnek: INFÚZIÓ. Ott is és a kórházban is az infúzió volt maga a megkönnyebbülés, a menekülés a fájdalomtól; igazi csodafolyadék volt nekem ezen a pár napon.

 

A kórházban először egy velem hasonló korú lánnyal voltam egy szobán, de őt másnap hazaengedték. Ezután jött a fájdalmon kívüli legrosszabb élményem a kórházból. A következő “szobatársam” egy idős nő volt, aki enyhén szólva nem volt intelligens. A félreértések elkerülése végett: nem szoktam úgy ítélkezni másokról, hogy ne gondolnék bele abba, mi minden lehet amögött, amit első látásra látok, illetve abba, hogy soha sem tudhatom más éppen min megy keresztül, milyen élethelyzetben van.  Ezért is először nagyon türelmes voltam vele, segítettem neki amiben kellett és amennyire én is bírtam (nem volt képes – vagy csak nem akarta – felfogni, hogy én nem vagyok nővér, hanem ugyanúgy beteg, mint ő).  De aztán betelt a pohár. Nem volt neki semmilyen mentális betegsége vagy visszamaradottsága, csak szimplán elmondhatatlanul értetlen és műveletlen volt.. És ezzel a két jelzővel még olyan szépen fejeztem ki magam, ahogy csak tudtam. Szóval, miért is ment annyira az agyamra.

  1. Be nem állt a szája, állandóan beszélt hozzám (természetesen totál hülyeségeket), még akkor is, amikor világosan a tudtára adtam, hogy aludni szeretnék.
  2. Nem tudott egy árva szót sem szlovákul, így minden orvosnak és nővérnek, aki jött hozzá, nekem kellett tolmácsolni (amikor olyan állapotban voltam, hogy még a beszéd is megerőltető volt).
  3. Ahogy már azt fentebb említettem, nem volt képes felfogni, hogy én is beteg vagyok.  Azt kérdezgette tőlem, hogy én is nővérke vagyok-e és bár ezerszer elmondtam neki, hogy nem (mert hát abból még nem volt elég nyilvánvaló, hogy mellette fekszem infúzióra kapcsolva), csak azért is ugráltatni akart minden apróságért és követelte (nem kérte) tőlem a segítséget a legbanálisabb apróságokkal kapcsolatban.
  4. Azt sem volt képes tudomásul venni, hogy ő infúzión van, és nyugodtan felállt, hogy elmenjen dolgokért, amik kicsit messzebb voltak, végül csak az mentette meg attól, hogy magával húzza és feldöntse az infúziós állványt, hogy hangosan ráordítottam, vegye már észre, hogy húzza azt magával (hangosan, mert nem is hallott jól). Később (véletlenül) kihúzta magának az infúziót a kézfejéből, miközben a fehérneműjét mosta a mosdóban tusfürdővel.. (Nem, szerintem nem túloztam azokkal a jelzőkkel).
  5. Éjszaka horkolt (jó, erről nem tehet) és egyéb hangokat adott ki, miközben a dolgát végezte (végül is erről sem, de a másik néni, aki mellém került, volt annyira figyelmes, hogy ha tudott, inkább elsétált a mellékhelyiségig), ugyanis benti székes wc-je volt (mondjuk ez kifejezetten undorító kellemetlen, mikor nem tudsz aludni, meg egyébként is). Életem egyik legrosszabb éjszakája volt az a keddi, és sajnos nem csak az elviselhetetlen fájdalom miatt.

Másnap megkérdeztem a nővértől, hogy nincs-e másik üres szoba és azt válaszolta, hogy van és már egyébként is el akartak tenni tőle, mert ők is látták, hogy nem lehet könnyű vele. Hallelujah. Mikor átköltöztem a másik szobába, a banya néni teljesen kiakadt, nem értette, hogy mivel bántott meg, vagy miért haragudtam meg, miért megyek el.. Persze a válaszom, mely szerint azért, mert beteg vagyok és pihenni szeretnék, mellette viszont nem tudok, mert állandóan mondja hangosan, számára teljesen érthetelen volt. Megsértve érezte magát, vagy ahogy ő fogalmazott: “ezzel én őt halálosan kinyiffantottam” (talán ez is elárul valamit a nem létező intelligenciaszintjéről..)

A másik, tágasabb szobán szintén nem voltam sokáig egyedül, de ezúttal legalább egy nagyon aranyos nénivel kellett rajta osztoznom, akivel kellemesen el lehetett beszélgetni és mint kiderült, gyerek/fiatalkorában 12 évet élt a faluban, ahol én is élek. Akkoriban tudott magyarul is, de azóta már elfelejtett.

Egy kis ízelítő a “fantasztikus” kórházi kajából:

 

Az orvosnő megengedte, hogy Tibivel találkozgassunk, vagy ahogy ő mondta, hogy randizzunk a folyosón. Hát, azt hiszem ez simán elmegy extrém (vagy legalábbis nem mindennapi) randihelyszínnek, szóval randi a kórházban: pipa. Pizsiben, jó ideje nem mosott hajjal, úgy, hogy egyikünknek közben folyik az infúzió: romantika lvl. 99 😀

20030652_10210366138889988_1915649962_n

A kórházban olyan, mintha egy teljesen más dimenzióba kerülne az ember. Míg otthon általában azon vagyok, hogy minden napot, órát a lehető legtartalmasabban, legeffektívebben kihasználjak, ott csak azt vártam, hogy teljenek az órák, hogy legyen még egy nap a lehető leggyorsabban utánam.  Ott teljesen másképp szemléli az ember az időt: nem becsüli azt annyira, hiszen a nagy része szenvedés, nem kívánt dolgok és limitált lehetőség.

20120884_10210366141170045_849653633_n

Mint kiderült, rotavírustól szenvedtünk, ami az esetek többségében kisebb gyerekeknél szokott komolyabb lenni, felnőtteknél nem különsebben mutatkoznak a tünetei. Úgy tűnik, ezt a hipotézist sikerült megcáfolnunk. 5-8 napig szokott tartani – ez viszont igaznak bizonyult, ugyanis én pont a 8. napra lettem jobban. Gyakorlatilag bárhol el lehet kapni – lehet vízben, a levegőben, tárgyakon; nálunk egyértelmű, hogy vízben kaptuk el, ugyanis a megbetegedés előtti nap strandolni voltunk és egy mesterséges tóban fürödtünk, amit nem tisztítanak túl gyakran (ha tisztítják egyáltalán..).

Minden jó, ha a vége jó: Pénteken hazaengedtek mindkettőnket és bár pont olyan tökéletes volt az időzítés, hogy a Gombaszögi Nyári Tábor és a diplomaosztóm előtt jött ez a nyavalya, még így is végsősoron jól alakult, hiszen szerdára, a diplomaosztó napjára, már jól voltam, így részt tudtam rajta venni; a Gombaszögös bérletünket pedig sikerült eladni barátoknak és ha nem is az egészre és nem sátorral, de 2 napra legalább el tudunk menni. És azok után, amin keresztül mentünk, most ezért is nagyon hálás vagyok.

20068141_10210366307494203_1763661046_n.jpg
Egészségesen és mosolygósan újra 🙂

DSCN2973

Advertisements

2 thoughts on “#hellójúlius: Gondolatok egy kórházi szobából

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s