Keserédes nyaralás; műfaj: dráma

Expozíció:

A barátommal nyaralni mentünk augusztus utolsó hetében Horvátországba, pontosabban Pag szigetére. Minden idilli volt, a kezdeti erősen szeles idő is gyorsan átváltott tökéletes strandidőre. Az egész hetünk remekül alakult – csodás hely, kedves emberek, nappalok a parton, éjszakák a városban, naplemente Zadarban.

img_6184

 

Bonyodalom:

Szombaton, amikor másodszor látogattunk el a híres Zrće Beach-re (illetve utolsó strandos napunkon) azonban történt egy kis kellemetlenség. Még csak néhány órája lehettünk ott, a barátom, Tibi elment tornázni a strandon lévő kondiba kb. egy órára. Egyszercsak úgy gondoltam, hogy elmegyek megnézni őt, ugyanis a hely félig kinti volt. Átvágtam a kavicsos részen, majd miután ráléptem a járdára, alig tettem pár lépést, valaki nagy gyorsasággal elém vágott (elég nagy tömeg volt) és véletlenül a cipője sarkával jókorát belevágott a bal nagylábujjam tetejébe – akkorát, hogy feljött a körmöm nagy része, ami az ütés után teljesen elállt a bőrömtől. Egy pillanat töredéke volt az egész, én épp akkor léptem volna előre, az illető pedig hipergyorsasággal vágott elém: esélyem sem volt kivédeni ezt a kis “balesetet”. Könnyekkel küszködve visszabicegtem a holminkoz a parton (fájt és a puszta látvány is elég sokkoló volt). Nemsokára megérkezett Tibi és egy rövid tanakozás után fogtuk a holminkat (vagyis pontosabban csak ő), s indultunk is az autó felé. Úgy döntöttünk, hogy jobb lesz, ha majd csak otthon megyek orvoshoz vele, ugyanis kétségkívül azonnal levennék, akkor pedig egész biztosan meghiúsul a másnapi tervünk – túra a Plitvicei Nemzeti Parkba. Bár még így sem tudhattuk milyen állapotban lesz másnapra a lábam, de én nagyon eltökélt voltam, hogy márpedig oda mindenképpen megyünk. Az autónál bekötöztük a lábujjam, majd indultunk is vissza a szállásra. Még siránkoztam egy sort, hogy most miattam lőttek az aznapi programnak (bár nem mintha tehettem volna róla), de Tibi csak megnyugtatóan annyit mondott: “a problémák azért vannak, hogy megoldjuk őket”. Ha csak feleannyira automatikusan/a legnagyobb természeteséggel olyan pozitívan tudnék reagálni a kellemetlen helyzetekre, mint ő, rendkívül hálás lennék. De nálam ez még sok és kemény munkát igényel.

Csak ennél rosszabb ne történjen az utunk során, gondoltam magamban. Történt.

img_6122
Zrce Beach

Válság:

A szálláson olcsó helyi vodkával fertőtlenítettem a sebet, majd újra átkötöttük. Szerencsére gond nélkül tudtam járni, csak nyitott cipőn kívül mást nem tudtam felvenni, így szandálban vágtam neki a túrának is. A “körmös eset” után mintha valamiféle balszerencse követte volna minden lépésem. Kezdve attól, hogy elfelejtettem, hogy a másik pénztárcám is áttettem a táskámba, amit a túrára vittem magammal (volt egy kunás egy egy eurós, illetve egy forintos is, de ez mellékes), így a pénztártól visszaküldtem Tibit, hogy nézze meg az autóban (ami nem volt olyan közel) teljesen addig, hogy egyszer nem figyeltem a lábam elé miközben épp a földes-köves út szélén mentem, mire az egyik óvatlan lépésnél szétmállott a föld a lábam alatt, de Tibi gyorsan a kezem után kapott, így megtartott. Ekkor már határozottan veszélyesnek éreztem a jelenlétem saját magam és mások számára is. Még jó, hogy amikor két balkezem van, ő helyettesíti a jobbat. De a keserű finálé még mindig hátra volt.

IMG_6310.JPG

Már bejártuk/hajóztuk a park nagy részét, már nem volt olyan sok hátra, csak a nagy vízeséshez vezető út. Elvoltam varázsolva a természet gyönyörűségétől, a víz kristálytisztaságától és büszke voltam, hogy gond nélkül megtettem ezt a több órás túrát a frissen sérült lábujjam ellenére is. Rengeteg képet csináltunk útközben.

IMG_6250.JPG

Késleltetés:

Aztán megálltunk fényképeket csinálni egy apróbb vízesésnél is (vagy nevezzük inkább csak vízfolyamnak), ami az egyik nagy tóba torkollott. Tibi a kezében tartotta a mobilját, amivel épp fényképezett vagy csak fényképezni akart vagy is-is, már nem is tudom. Közben átölelt és közelebb hajoltunk egymáshoz. Hátradőtöttem a fejem, hogy ránézzek – ahh, milyen romantikus jelenet lett volna, nem? Igen, lett volna. De végül fatálisan végződött. A napszemüvegem – ami a fejemen volt – hirtelen leesett, ahogy hátra hajtottam a fejem. A pillanat töredéke alatt történt az egész. Reflexből odakaptam a szemüvegem után a kezemmel.. amivel véletlenül kiütöttem a mobilt a kezéből. Ami egyenesen.. a vízben landolt. És úszott el a kis átkozott vízeséssel, amiben tovább már nem láttam a szépet.

Volt már valaha olyan pillanat az életetekben, amikor mintha külső szemlélőként látnátok az esemény(eke)t, ami veletek történik? Mintha csak egy filmjelenetet látnátok slow motion-ben és csak 3 szó ismétlődik az agyadban, kizárva minden mást: Ez. Nem. Történik. Nem, nem, nem.

Kb. egy méterrel lejjebb csak bokáig érő víz volt, ahonnan egy kicsit nagyobb átkozott vízesés (még egy ideig nagy lesz az ellenérzésem a vízesésekkel kapcsolatban) áramlik a tóba. Tibi táskáját levetve gyorsan bement oda, hogy kitapogassa, hátha ott van még valahol. Én ekkor már patakokban zokogtam. (Egyébként nem sírok ilyen gyakran, a köröm esetében csak a fájdalom miatt, itt pedig nem tudtam máshogy reagálni – azaz a lehető legrosszabban.) Zokogtam, mert jaj-de-béna-vagyok, mert az-isten-szerelmére-ne-menj-be-kérlek, mert én meg a hülye lábujjam miatt nem mehettem be, csak tehetetlenül néztem őt, mert oda szinte az összes képünk a nyaralásról… (én csak egy keveset csináltam a fényképezőgépemmel, a nagyja viszont, és kb. az összes kép magunkról az ő mobiljával készült).

Közben  turisták jöttek-mentek és látványosságként nézték a fiút, aki a vízben ijedten keresgél valamit és a lányt, aki a víz szélén guggolva, arcát tenyerébe temetve zokog, mintha legalábbis valami életbevágóan fontosat vesztett volna el (ahogy anyum mondta, mikor kicsi voltam: “majd akkor sírj így, ha valakid meghal”). Kár, hogy a bölcs szavak nem segítenek a pillanatnyi sokkon és “veszteségen”. Lehet, hogy ez másnak nevetségesen hangzik, mondván csak egy mobil, de senkinek sem kívánom azt a megsemmisítő érzést, amikor (ha véletlenül is, de) ő okoz egy efféle esetet. A pocsékul éreztem magam elég gyenge kifejezés.

Szóval így nézett ki rövid, de annál kereserűbb plitvicei drámánk: Tibi kijön a vízből (“Menjünk”). Veroni bőg. Tibi: “Ez csak egy tárgy.” Veroni bőg. Tibi: erőltetetten rámosolyog, próbálja vigasztalni (még ő vigasztal engem!). Veroni mégjobban bőg.

IMG_6289.JPG

Megoldás:

Továbbmentünk. A gyönyörű hely hirtelen nemkívánatossá és komorrá vált. Már nem is tudtam élvezni a szépségét. És nem győztem csodálni, hogy ebben a pasiban mennyi lelki erő van, hogy képes rám mosolyogni és a dolgok jó oldalát nézni, mikor most úsztattam el egy számára értékes dolgot. De ő képes rá. Egy pillanatra sem zökkent ki (velem ellentétben), olyan tiszta fejjel reagált a helyzetre, hogy az számomra (akinek még van mit javítania a reakcióin – “az élet 10 %-a, ami történik velünk és 90 %-a az, ahogyan reagálunk rá”) szinte hihetetlen volt.

Néha belegondolok, hogy az emberek hogyan esnek szerelembe, hogy mi az a meghatározó pont, ahol valami átkattan és minden megváltozik.. Nem tudom, de annyit tudok, hogy ott, a nyár legrosszabb délutánján mégjobban beleszerettem, mint azelőtt. Ha mégis kéne valamiféle válasszal rendelkeznem a kérdésre, akkor íme: az emberekben a tettek képezik a legerősebb lángokat, érzéseket valaki iránt. Amikben egy szó nélkül benne van minden tiszta érzelem, ami lenyűgöz és gyengéd bámulatot ébreszt bennünk.

Az emberek csak úgy néztek rám: a lányra kisírt szemekkel és bekötött lábujjal. Estére, a túra végére lelkileg kimerültebbek voltunk, mint fizikailag. Mintha kifacsartak volna. De elálló körmök és úszó telefonok ide vagy oda – nagyon szerencsés vagyok.  És annyira hálás, hogy azt nem tudom eléggé kifejezni.

Ahogy mondani szokták: ez legyen a legrosszabb, ami történik velünk. És így van. Éppen ezért mégis több volt az édes, mint a kereserű ebben a nyaralásban. Bár egy dologban határozottan egyetértünk Tibivel: Plitvice gyönyörű hely, de egyikünk sem nagyon kívánkozik oda vissza. A közeljövőben semmiképpen sem.

Szerencsére most, majd 2 héttel az eset után már könnyű viccelődve beszélnünk minderről – és így olyan emlékeink vannak a nyaralásról, amikre még biztos jó sokáig emlékezni fogunk.

IMG_6342.JPG

Advertisements

3 thoughts on “Keserédes nyaralás; műfaj: dráma

  1. Te jó ég, a telefonos résznél felkiáltottam hogy “neeee”… Annyira jó dolog, ha egy ilyen pozitív és nyugodt ember a társunk, én is ezért szeretem (többek között) a barátomat. Remélem azóta rendbe jött a lábad! ☺

    Liked by 1 person

  2. Pingback: 5 podcast, amely inspirál és tanít – Blackbird

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s