Tükörtartó · Under my skin

Nem félni a magasságtól

A legnagyobb vágyaimnak ugyanaz a bölcsője, ami a legnagyobb félelmeimnek is.

Egy dolog, amitől mindig féltem, az a magasság. Azt hiszem, nincs ebben semmi meglepő, hiszen ez egy elég hétköznapi, univerzális félelem. De van egy rosszabb félelem is, mint a fizikai magasság – az pedig az átvitt értelemben vett magasság: megtenni a következő lépést, egy új szintre lépni, megtenni valamit, ami közelebb visz a céljainkhoz.. Az a féle magasságtól való félelem, ami akadályokat képez a vágyaink felé vezető úton, ami visszatart, hogy magasabbra szárnyaljunk, mint ahol vagyunk. 

A VOLT fesztiválon volt egy nagy, csaknem a nagyszínpadok magasságával megegyező mászófal, melynek tetejéről egy drótkötélen le lehetett csúszni méterekkel a közönség felett. Sokszor úgy érzem magam különböző élethelyzetekben, mint mikor tavaly nyáron lecsúsztam abból a nagy, émelyítő magasságból. Önszántamból nem mentem volna, de egy srác végül rábeszélt. Alapvetően vonzott is a dolog, az adrenalin, ami vele jár, de a magasságtól való félelmem sokkal nagyobb volt. Csak kerestem a kifogásokat, és mire nagy nehezen sikerült rávennie, már elmúlt éjfél, mikoris már nem lehetett jegyet venni rá, aminek én akkor mérhetetlenül örültem. Ez utolsó előtti nap volt, végül megígértem neki, hogy másnap elmegyek vele.

Emlékszem, mennyire féltem. A tériszonyom által előidézett tünetektől küszködve mentem fel, egész végig remegett a lábam, le sem mertem nézni, csak felfelé végig. De tudtam, hogy biztonságban vagyok, tudtam, hogy húznak fel – most pedig én vagyok az a kedves és erős idegen, aki azért felel, hogy megtartson engem. 

És mikor utána voltam? Legszivesebben újra mentem volna. Még vagy ezerszer. (De nem lehetett, ugyanis mivel nagyon hosszú volt a sor, jóval éjfél után került ránk a sor, és ez volt a fesztivál utolsó napja). És utána már el is mertem volna engedni a kötelet csúszás közben. Utána nem volt más, csak az az eszméletlen, leírhatatlan eufória, extázis meg az adrenalintúladagolás az ereimben. És tudtam, hogy valami csodálatos történt – büszke voltam magamra, amiért megcsináltam valamit, ami tudtam, hogy nagy kihívás számomra. És mert fantasztikusan felszabadító volt megtapasztalni, hogy szó szerint megmásztam a félelem képezte akadályokat és ügyesen le is küzdöttem azt. Ha idén újra ott leszek és arra kerül a sor, hogy újra megtegyem, már kicsit sem fogok félni. Mert annak a félelemnek a helyén már csak izgalom van. És ez benne a csodálatos: hogy csak egyszer félsz igazán mindentől. De akkor nagyon. Viszont utána már nem, mert te uralod a félelmet, magad alá gyűrted – s ezáltal te uralod a világod, nem pedig ez a bénító külső erő. S azt is, hogy mire vagy képes abban a világban. Végül abban leljük a legnagyobb erőnk, miben legnagyobb félelmünk is volt. 

10465454_10152246715249227_7693795916830476081_o
                                                              (forrás: VOLT Fesztivál Official FB page)

Ezért szeretem a VOLT-os mászófal metaforáját – mert arra emlékeztet, hogy minden akadályt így kéne vennem. Minden félelmem. Megtenni, az eszeveszetten dobogó szívem ellenére, a torkom kiszáradása, a hangom majd elvesztése, a nagy nyelések meg a remegő végtagjaim ellenére is. Mert ez szörnyű, ijesztő, és olykor hátborzongató – de tudom, hogy utána egy olyan állapota vár a létezésnek, ami mennyei, hihetetlenül erőteljes és teljes mértékben addiktív. És minden, ami ehhez az állapothoz vezet az egy, elképesztően bátor és vakmerő elhatározás, ami lehet bár százszor átgondolt, végül mégis mindig nevetségesen meggondolatlan lesz.

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s