Wanderlust

Have you ever felt like you’re not in the right place? Not where you belong? Or, let’s put it like this: you’re in the right place – or at least not in a wrong one -, but you could be somewhere-so-much-better-else?  Where everything is inspiring. Where are much more possibilities. Where people are more open. Where life is more peppy. Where every impulse is new.

I remember once having a conversation with a middle-aged man on a bus – around May, last year. This is probably my best memory with a total stranger, whose name I don’t even know and I never saw him again – but even if we would meet, now I wouldn’t recognize his face. Which is a bit weird, since the memory itself lives very vividly in me. I remember him also very vividly – but not his face, rather his inner features: those were wonderful. Since then (now based on experience as well) I strongly believe in the power of accidental acquaintances. In the importance of random strangers on the bus, on the street – those that we may never see again, still, they have an impact on us. We talked and traveled around 1,5-2 hours before he arrived – for which I was so grateful, because the usually long, monotonous hours went by so fast, but primarily because he gave me something to remember. The funny thing is, that originally I should’ve gone with another bus, which I have missed, or it was late or it didn’t even come – I don’t remember, but this is irrelevant anyway, what is relevant that I ended up on this bus completely accidentally, because I didn’t want to wait. The fact that I sat down next to him remains a mystery as well – there were free seats next to others also. You know, coincidences.. He asked me where I was traveling and from where. Home. From Nitra, where I study. And he? I asked. Home. From Dubai. For a few seconds I was just staring at him, waiting for the not-so-funny Just Kidding, but he said nothing. Don’t get me wrong, I’m not small-minded or limited in any way, or the fact that I found it hard to believe makes me so? That I found the fact a little bit absurd, that he was traveling home from Dubai with a regular bus route.. all alone?  And his look doesn’t suggested it also (I know, I know, don’t EVER judge a book by its cover, lesson learned, but don’t tell me you never do that. Such a shame, but I did): his apparel was simple, perhaps way too simple, just like he, he reminded me rather of a factory worker after shift. (And yes, first impressions are fatally dangerous, just think about Pride and Prejudice.) Than I just said, laughing: “C’mon, now seriously..” (aka I’m-immune-to-bad-humor.) And he said seriously: “Seriously.” Than he explained to me that he was traveling by plane to Bratislava, where he got on the first bus going home. He traveled alone, because he doesn’t have a wife nor children – there he was with a few colleagues. When he still saw that tiny shade of incredulity in my eyes, he proved his words with souvenirs. He was right. (Of course he was, silly girl..)

He told me that since he doesn’t has his own family, he spends all his money on traveling the world. He traveled almost all of it, he was planning to visit California for a few weeks in the summer. Sometimes he travels with friends, colleagues, sometimes alone. His parents are still alive and he takes care of them – that’s why he never spends more time abroad than a few weeks, although otherwise he would. And this was so incredibly fascinating for me.. this way of life. Always being on the road. New places, new impulses, new tastes, new people all the time. My heart and my spirit found home in his words. Because I know – I guess I always knew, intuitively -, that this is my life path as well, or at least a path that I have to try out. Than I told him about my studies, my dreams, goals and hobbies. He said that I’m surprisingly versatile – I told him about writing, about my passion towards music and languages. I told him what I would like to achieve. Desires and dreams – kind of personal topics, when it comes to a stranger, huh? They are, but this makes it so magical. Because strangers don’t judge. They listen. And in a strange way, they understand – just like you understand them.

When we’ve reached his destination, before he left he said at last: “I have a feeling, that this isn’t the last time that I hear from you.” I don’t think a person who barely knows me, could have said anything more powerful and inspiring. “Maybe I will read your book someday.” I hope so, Whatshisname, I hope so.

Érezted már néha te is azt, hogy nem vagy a jó helyen? Vagyis, fogalmazzunk úgy: jó helyen vagy – vagy legalábbis semmiképpen sem rossz helyen -, de lehetnél sokkal jobb helyen is? Egy olyan helyen, ami jobban inspirál. Ahol több a lehetőség. Ahol az emberek nyitottabbak. Az élet élettelibb. Ahol minden inger új.

Emlékszem, egyszer hazafelé a buszon – valamikor május környékén – beszédbe elegyedtem egy középkorú férfival. Azóta is egy nagyos kedves emléknek tartom azt a néhány órás beszélgetést ezzel a totál idegennel, akinek a nevét sem tudom és azóta sem láttam – bár valószínűleg ha most látnám, már meg sem ismerném, már nem is emlékszem az arcára. Ami furcsa, mert maga az emlék nagyon élénken él bennem. Ahogyan élénken emlékszem rá is, de nem az arcára – hanem inkább a belső vonásaira: azok csodásak voltak. Azóta (tapasztalat alapján is) hiszek a véletlen találkozások erejében. A random idegenek jelentőségében a buszon, az utcán – azokban, akiket talán sosem látunk újra, mégis jelentőséggel bírnak. Körülbelül 1,5-2 órát utaztunk, illetve beszélgettünk, mielőtt leszállt – amiért nagyon hálás vagyok, hiszen az egyébként sokszor hosszú, egyhangú, monoton órák szempillantás alatt elillantak a megosztott mondatok hányadosa alatt, de főleg azért, mert adott valamit, amire öröm emlékezni. A vicces az egészben az, hogy eredetileg nem is azzal a busszal mentem volna, csak lekéstem vagy elment hamarabb vagy egyáltalán nem is jött – már nem emlékszem, a lényeg, hogy arra a buszra szálltam fel, amellyel egyébként nem mentem volna, mert nem vitt a megszokott végállomásig. De nem volt más választásom, ha csak nem akartam még legalább néhány órát tétlenül várni – azt márpedig nem akartam. Azt sem tudom, miért pont mellé ültem le, mikor mások mellett is volt még szabad hely. Szóval csak így margóra a véletlenekről.. Kérdezte, hova utazok és honnan. Haza. Nyitráról. Na és ő? kérdeztem. Haza. Dubaiból. Pár másodpercig csak néztem rá és vártam, hogy bedobja az egyébként kicsit sem vicces Csak Vicceltem-et, de nem tette. Ne értsetek félre, nem vagyok szűklátókörű, sem korlátozott bármilyen szempontból, vagy annak minősít az, ha kicsit abszurdnak találom a tényt, hogy valaki egy normális járat szerint közlekedő buszon tartson hazafelé.. Dubaiból? Egyedül? És tegyük hozzá, hogy a kinézete sem ezt sugallta (tudom, tudom, soha ne ítélj külső szerint, lecke feladva, de azért  ne mondjátok, hogy ti nem teszitek itt-ott): egyszerű ruházat, talán túl egyszerű, ahogy ő maga is, sokkal inkább emlékeztetett egy gyári munkásra műszak után. (És bizony, az első benyomás fatális hülyeség. Gondoljatok csak a Büszkeség és balítéletre. De nem térek el ennyire a tárgytól. Most nem.) Aztán csak annyit böktem ki nevetve: “De most komolyan..” (azaz Immunis-vagyok-a-gyenge-humorra). És ő komolyan: “Komolyan.” Aztán elmagyarázta, hogy Pozsonyig repülővel jött és ott szállt fel az első hazainduló buszra. Egyedül utazott, ugyanis nincs családja – ott néhány kollégájával volt. Mikor látta a nem enyhülő kétkedést a szememben, igazát szuvenírekkel bizonyította. Igaza volt.

Elmesélte, hogy mivel nincs felesége és gyerekei, minden megkeresett pénzét utazásra költi. Bejárta már csaknem az egész világot, a nyáron Kaliforniába készült néhány hétre. Néha ismerősökkel, barátokkal utazik, néha egyedül. A szülei még élnek és ő viseli gondjukat, ezért nem tölt hosszabb időt külföldön – bár megtenné. És ez annyira faszcinált.. ez az életmód. Folyton úton lenni. Mindig új helyek, új ingerek, új ízek, új emberek. A szívem otthonra talált a szavaiban. Ugyanis tudom – azt hiszem, mindig is tudtam, ösztönösen -, hogy ez az én életutam is, vagy legalábbis az, amit ki kell próbálnom. Aztán meséltem neki a tanulmányaimról, az álmaimról, céljaimról, hobbijaimról. Azt mondta, meglepően sokoldalú vagyok – meséltem neki az írásról, a zene és nyelvek iránti szenvedélyemről. Arról, hogy mit szeretnék elérni. Valóra váltani. Vágyak és álmok – kicsit személyes témák, ha egy idegenről van szó, nem? Az, és pont ez a varázsa. Ugyanis az idegenek nem ítélkeznek. Ők csak hallgatnak. És valamilyen furcsa módon megértenek – ahogy te is őket.

Mikor megérkeztünk a céljához, mielőtt leszállt még annyit mondott: “Az az érzésem, hogy még hallani fogok rólad.” Nem hiszem, hogy egy személy, aki alig ismer, tudott volna ennél erőteljesebbet, inspirálóbbat mondani. “Talán majd egyszer a könyved fogom olvasni.” Úgy legyen, Hogyishívnak, úgy legyen.

large (9)

Advertisements

3 thoughts on “Wanderlust

    1. I guess I also believe that all coincidences have their roots in fate. Or, a better way to think about it: that the two terms are the same. And everyone is free to choose how they prefer to call it. 🙂 I’m glad you liked it! 🙂

      Liked by 1 person

  1. Pingback: A Nap Bloggere voltam + Az év felfedezettje díj – Blackbird

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s